SZERGEJ JESZENYIN: A CSAVARGÓ

Eső-seprű gyűjti garmadába
lapályon a fűzfa-szemetet.
Lombesővel csapkodj, te garázda
bús-szilaj-szél - egy vagyok veled.

Szeretem a bozót kék homályát;
sűrűje, mint szundító bivaly,
súrolja a fák erős bokáját
zöld hasával, dús lombjaival.

Őszi bokrok, veresszőrű nyájam!
Rólad szebben senki nem dalolt.
Látom: Ott az alkony aranyában
ember-lábnyom issza fel a port.

Kék hazámat, mindig őt szerettem,
dalom kincse mind övé marad.
Füveivel megszelidítettem
fájdalmam, a vérivó vadat.

A hold vödre lepereg kötélen,
nyíres langy tejében elmerül.
Kitártkarú fakereszt az éjben,
megfojtja, ki tövéhez kerül.

Dombtetőkön félelem barangol,
rablók sötét lelke kódorog.
Mivé lettem, jól tudom magamról:
pusztai vad lókötő vagyok.

Nézd, az éjben tajtékos virágok:
bodzabokor habja felpezseg.
Látom magam, keresztúton állok,
szöges bottal utasra lesek.

Foszlik hajam színarany bozótja,
versek malomkövét forgatom.
Vagyok szívem veszni-ítélt foglya,
dalaim a börtönudvarom.

Szél, suhogj, ne félts, te nyughatatlan,
csapkodd rám a rongyolt levelet.
Ha "költő" is, vad legény maradtam,
dalaimban egy vagyok veled.

(Rab Zsuzsa fordítása)