A cser(3), szár, szúr egymás változatai. Ez kizárja a szláv eredetet.

 

 

 

CSER (1)

vagy CSĚR, hangutánzó gyöke csěrěg, csěrdít, csěrdűl, csěrget, csěrren, csěrrent, csěrgeteg, csěrměly, csěrszěg, csěrtet, csěrtěl stb. származékoknak. Zártabb ajakkal ejtve: csör, csörög, stb. Azonban e származékok közől némelyekben a gyökbeli e nem könnyen változik ö-vé sőt ě-vé sem. Ilyenek: cserdít, cserdűl, cserget, csermely, cserszeg; úgy hogy a három elsőnek némileg különböző jelentése is van mint az ö-s csördít, csördűl, csörget szóknak, a két utóbbiban pedig alig használja a közszokás az ö magánhangzót. Lásd az illető czikkeket.

CSER (2)

hangutánzó gyöke cserép szónak és származékainak. Rokon a föntebbi cser (1) vagy csěr gyökkel, azon különbséggel, hogy zárt ě vagy épen ö magánhangzót a közszokás szerént nem fogad el.

CSER (3)

elvont gyöke cserj, cserje, cserjes, cserjés, csereklye, cserény szóknak és származékaiknak, melyek a magok nemében kisebb sarjadozásu növényekre vonatkoznak, s ennélfogva rokonai: sereng (sarju), csir, csira, vastaghangon: sarj, sarjad, sarju.

CSER (4)

a csere, cserél, cserebere szók gyöke. Lásd: CSERE.

CSERE (2)

(cser-e) fn. tt. cserét. 1) Cselekvény, midőn valaki bizonyos tárgyat vagy árut másért oda enged. Csere csalával vagy csalással jár. (Km). rövidebben: csere csala (Km). Egyszer megcserélt könnyen megy cserébe. (Km). Jó cserét tenni. 2) Cserének mondják, midőn nyelvtanulás végett, vagy más nevelési tekintetből, a külön helyeken lakó szülék egymásnak általadják gyermekeiket szállásra, és élelmezésre. Cserében adni fiát, leányát. Cserét keresni. Cserében tartani más gyermekét. 3) Valamely tárgynak más általi felváltása. V. ö. CSERÉL. 
Eredeti jelentése homályos; hacsak a hangutánzó tere-(ferél) szóval nem rokonítjuk, minthogy sok tereferével jár. Eléfordúl Bessenyei Györgynél (ki szabolcsi születésű volt a XVIII. századból) cserfel = tereferél. "Eridj te, nyelves lyány, ne cserfelj." (Agis tragoediája). És valóban csere-bere is tökéletesen egyezik tere-fere szóval. Cserefecsél szinte ily hangutánzó.

CSER (5)

elvont gyöke cserke, cserkél, cserkész szóknak és származékaiknak. Eredeti jelentésénél fogva vagy am. ker, kör, mennyiben a cserkélés körüljárással történik, vagy a cserkefaju kakuk szavának utánzása. V. ö. CSERKE.

CSER (6)

fn. tt. cser-t, tb. ~ěk. 1) A tölgyfának egyik faja. Lásd: CSERFA. 2) Ugyanazon fának valamint némely más fáknak kérge, melyet a timárok s más bőrkészítők csávába használnak. Innen: cservíz, cserhéjvíz, cserhaj, cserhaju dinnye. 3) Ezen mondatokban: Cserben hagyni valakit, cserben maradni am. csér. Lásd ezt. 
Mint fa nevéhez hasonlók a latin: quercus, olasz cerro, német tájszó: Zerr- (Eichen). Megvan a szláv nyelvekben is.

CSER (7)

puszták Somogy és Szala megyékben; helyr. Cser-en, ~re, ~ről.

CSÉR (1)

fn. tt. csér-t, tb. ~ok. Göcseji és somogyi tájnyelven am. sár, honnan cséros (vastaghangu ragozással) am. sáros, sárvizes, csajbos, czafatos, csetres. E tájszóból értelmezhető a közmondás: cserben maradni, cserben hagyni valakit, Molnár A. szerint: "in luto haerentem fraudulenter deserit." Egyébiránt, mennyiben a cser jelent csávát is, a fentebbi mondatok erre is vonatkozhatnak.

CSÉR (2)

falu és puszta Sopron megyében; helyr. Csér-en, ~re, ~ről.

CSOR

elvont gyök, mely különféle családu származékokban más-más alapértelmű. 1) Hangutánzó ezekben: csorog, csordúl, csordít, csorgat, csorran, csorsz, csorszog. Tájejtéssel: csur, csurog stb. Egyezik vele a szanszkrit çru (sprudeln), honnan çruvasz (folyadék), német traufen, triefen, finn tirisen, török csorba (leves) stb. 2) Feketét jelent a csormoly, vagy csormolya származékokban, vékonyhangon: csör, csörmölye. Ez érteményben rokon vele kor, mint a korom gyöke, s hasonló a török kara, szláv cser, csar, cserni, csarni. 3) Metszésre, törésre vonatkozik a csoroszla, csoroszol, csorba szókban, s rokona: sar, honnan lett sarló, sarabol, és kár. 4) A csorda származékban am. sor, vagy ser (sereg).

SZÁR (1)

fn. tt, szár-t, v. ~at, tb., ~ak, harm. szr. ~a. 1) Magból vagy gyökérből kihajtó, akár kúszó, akár felsudaradzó növénysarj, mely az illető növénynek mintegy törzsét, derekát képezi, melyen ágak vagy legalább levelek képződnek. Búza-, kukoricza-, burgonyaszár. Szárba megy a gabona, a saláta, a sóska. A fanemüek szárát különösen törzsök-nek, derék-nek, vagy szál-nak mondják. A gombanemüek szára: tönk. Az olyan virágkocsánok pedig, melyek nem az ágból, sem a szárból, hanem egyenesen a gyökből nőnek, pl. a jáczint, tőkocsánoknak hívatnak. A kúszó szárak neve máskép: inda, pl. dinynye, tök indája. Egyébiránt a szár tartósságára nézve fűnemü és egy vagy kétnyári; kórós, mely minden évben elszárad, de gyöke megmarad s újra kihajt; cserjés, mely évről évre megmarad, fakeménységü, de tövön mindjárt szétágazik és magasra ritkán nő; és fái, mely keménygesztü, magasra nő, és sok évig elél. 2) A növényszárhoz némileg hasonló tagok az állati testben. Kezek, lábak szárai, azaz, csontjai. Száradjon el a kezed szára. Eltörött a lába szára. Szárába szállott az esze. (Km.). 3) Némely hasonló müvek, vagy eszközök. Saruszár, csizmaszár, nadrágszár, gatyaszár, harisnyaszár. Pipaszár, kantárszár, fékszár, gyeplüszár. 4) A hajósoknál jelent nyelet vagy fogantyút is, pl. evezőszár, máskép: evezőrúd (Ruderbaum). 
Hangra és alapértelemre legközeleb., áll hozzá szál, s midőn lábszárra vonatkozik, egyezik vele a latin sura. Azon szók osztályába sorozható, melyeknek gyöki alaphangja r, s magasodást, vagy kinövést jelentenek. V. ö. R, gyökhang, és SZÁL.

SZÚR

(szú-r v. szu-or) áth. m. szúr-t. 1) Valamely hegyes eszközt beledöf, belebök bizonyos testbe. Villát a húsba, karót a földb., szúrni. Igekötővel egyesülve különféle cselekvésekre vonatkozik, melyek bökés, döfés által hajtatnak végre. Tűvel fölszúrni a hályogot. Dárdával leszúrni az ellenséget. Kiszúrni a szemet. Nyársra felszúrni a sütnivaló csirkét, szalonnaszeleteket. Kezét késsel megszúrni. Általszúrni valamit. Tőrrel hozzászúrni valakihez. 2) Mondják bizonyos tövises, szeges, hegyes testekről, melyek más testeket érintve rést, nyilást és fájdalmat okoznak. Szúr a tövis, tüske. Őtet is kiszúrta a sok tüske. (Km.). A szeges örv szúrja a testet. 3) Átv. a szurás által okozott fájdalomhoz hasonló érzést okoz. Valami szúrja az oldalát, torkát. 4) Néha am. megütközést, botrányt szül, pl. midőn azt mondjuk valamiről, hogy, szemet szúr. 5) A vadászoknál szúrnak a szalonkák midőn a levegőben egymást kergetik. 
Jelen ige azon szu, sze, szi gyökhangu szókkal áll fogalmi viszonyban, melyek bökő, döfő tulajdonságra vonatkoznak, milyenek, szú főnév, szucza, szuszál, szeg, szigony. V. ö. SZUCZA. Hangváltozattal rokon vele: túr, s képeztetésre hasonlók hozzá csúr, szűr, kér, mér, sír stb., igék. Idegen nyelvekben legközelebb áll hozzá a mongol szoro-khu (percer); rokon vele továbbá Budenz J. szerént a cseremisz sur, honnan šuršo am. bolha.

 

 

A cserfa neve eredhet a só, sav szavakból. A cserzéshez fontos a csersav.

A csávázás, mint a cserzés eljárása épp a sav szóval azonos. Sav=csav.

A cser, csáva, só, sav szavak gyöke a "cse" (ez a "ta" ősgyök változata)

 

 

 

SÓ

fn. tt. só-t, tb. só-k, harm. szr. ~ja. 1) Szélesebb vegytani értelemben öszvetett test, mely alatt közönségesen, az aljaknak (basis) savakkal egyesülését értik, noha a legújabb vegytani elvek szerént ez tisztán nem minden sóra alkalmazható. 2) Szükebb, és szokott ért. közönséges konyhasó, mely ismét vagy kősó, vagy főtt só máskép: kútsó. Sót vágni, ásni, tárni, őrleni. Sót főzni. Sóval enni a kenyeret. Sót tenni az ételbe. Sót adni a marhának. Nálunk is sóval sóznak. (Km.). Katonának jól van dolga, sóra fára nincsen gondja. (Népd.). Ő sem eszik meg nálam egy kősót. (Km.). Átv. élcz, mint a beszéd fűszere, és csipőssége, honnan sótalan tréfa, beszéd am. izetlen, élcztelen. 
Nyelvünkben a sót és savat a köz nyelvszokás azonosítani, s egymással fölcserélni szokta, minthogy ez is, az is bizonyos csipősségü; sőt valóban egy eredetüek is, mert a só nem egyéb, mint az öszverántott sav; így a sóska am. savoska, a sónyó tájszokás szerént am. savanyú; a székelyeknél sós tej, savanyú tej; savát borsát megadni valaminek am. sóját borsát; a sav máskép saj is, honnan sajtalan étel am. sótalan. Azonban a tudományos nyelv szabatosság végett helyesen különböztetést tesz a sav és só között. A sav latinul acidum, németül Säure, minden ragozásaiban és származtatásaiban megtartja alakját: savat, savak, savon, savért, savig; savik, savó, savít, savúl, savany, savanyú, savas, savatlan, savaz stb. s többese is savak. Ellenben a só latinul sal, németül Salz, ragozva sót, sók, sóra, són, sóért, sóig, sóba, sóban, sóval, sóm, sód, sója stb. származékaiban: sós, sótalan, sóz, sózás. Számos nyelvben megvan többé vagy kevésbbé rokon hangokban, pl. latinul: sal, görögül: alV, németül: Salz, francziául: sel, lengyelül: szol, csehül: szül, finnül: suola, votjákul: sďlal, slal, vogolul: solvel, törökül: túz, mongolul: dabuszun stb. V. ö. SAV.

SAV

fn. tt. sav-at, harm. szr. ~a. 1) Közönséges értelemben metsző, csipős, éles ízü anyag, mint a savanyú, savanyodik, savanyít, savó szók és származékaik törzse. 2) Vegytani értelemben első fokon (élenynyel egyesült) oly vegyanyag, melynek rendszerént többé vagy kevésbbé savanyú íze van, és az úgynevezett aljakkal egyesülve sókat alkot. A sav a növények kék szinű nedvét rendszerént vörösre festi. Úgy hogy azon öszvetett anyagok is a savakhoz számíttatnak, melyeknek savanyú ízök ugyan nincs, hanem az említett kék nedveket megvörösítik; sőt még azon öszvetett anyagok is, melyek se nem savanyú ízűek, se a növényi kék nedveket vörössé nem teszik; de másokkal vegyülve a savak némi jellemét tüntetik elé. - E szó a szívás hangját utánozva ős nyelv szülöttje, különösebben sínai nyelven: suân (acidum, acetum), továbbá finnül: happame, happome (nominat. hapain, hapoin), mordvinul: šapam, šapama, a hegyi cseremiszben: šapa, a zürjénben šom, a vogulban: šaum mindenütt am. savanyú (Budenz J.); a mongolban ise kü am. savanyodni (säuerlich werden); és mint sót jelentő némi változatokkal több más nyelvekben is megvan, hellenül: alV, latinul: sal, németül: Salz, szlávul: szol, héberül: sar, törökül: tuz, a finn családhoz tartozó nyelvekben: sula, sal, sol, stb. V. ö. SÓ.