Sziasztok

 

Ide is bemásolom

 

Kovács Gyula: Mit ér egy örökség? 
.

Az emberélet útjának felén túl annyi bölcsességgel rendelkezik már a magamfajta öreg gyümölcsész is, hogy nem keresi az alapvető etikai kérdésekre adandó állandó válaszokat. Bár könnyen lehet, hogy az efféle bölcselkedés valójában – gyávaság. Félelem attól, hogy a bizonyosság tönkreteheti az ember maradék illúzióit.

Van azonban úgy, hogy moralizálás nélkül kell szembesülni a valósággal.
Az elmúlt időkben egyre többször merült fel bennem a kérdés: mit ér egy nép öröksége?
A szomszédos népekre tekintve, vagy Európát és a nagyvilágot vizsgálva, azt tapasztaljuk, hogy végül is mindez valójában nem kérdés. 
Minden nép, de akár közösség elsősorban saját öröksége által azonosítja be magát és büszke rá, hogy tradíciót sajátjának tekintheti és védheti. Ha kell, minden áron – összes intézménye és szabad választói révén. .
De vajon mit ér egy örökség – ha magyar? 
Erre már, fogalmazzunk diplomatikusan, bonyolult a válasz. Különösen, ha számba vesszük az elmúlt évtizedekben hagyományaink ellen elkövetett bűnöket is.

***

Nem ma, régen volt, amikor rácsodálkoztam Göcsej néprajzának egyedi világára és menteni kezdtem a még menthetőt. 
Megpróbáltam megőrizni, többek között, saját térségünk gyümölcsészeti hagyományait. Felkutattam a régi fajtákat, beoltottam és létrehoztam előbb Göcsej régi gyümölcsfajtáinak génbankját. Az idő múlásával bővült az Őrség, később Hetés anyagával – végül hosszú évtizedek alatt az egész Kárpát-medence régi fajtái gyűltek egybe. 
Hatalmas összefogással sok-sok jóakaratú ember segítségével sikerült létrehozni a Tündérkert-mozgalmat és a legnagyobb pusztítások közepette a régi magyar gyümölcsfajták valaha volt legnagyobb gyűjteményét. (A Gyűjtemény: több mint 3000 fajtát gyűjtöttem be és ültettem el a Pórszombat melletti Medes-hegyen – mára a fajták jelentős része termőre fordult.)

Viszont a felhőtlen „tündérmese” az idei télig tartott.

Előzménye az, hogy 2017 augusztusában környékünkön egy osztrák érdekeltségű vadásztársaság váltotta fel az eddigi hazai vadgazdálkodót. Mindaddig a vadgazdálkodó és a Gyűjtemény, vagyis köztünk semmilyen vadgazdálkodásból eredő probléma nem merült fel.
Időben tájékoztattam az augusztus óta birtokban lévő társaságot a Gyűjtemény genetikai és kulturális értékeiről, sőt, be is jártuk a gyűjteményes kerteket. Az osztrák érdekeltség, azonban, rögtön az első évében abszolúte semmit nem tett a vadkár megelőzése érdekében. A vadgazdálkodás kimerült a vadászatban – így a 2017/18-as tél folyamán a Gyűjtemény 4 kertjét igen súlyos, vadkár érte! (Összesen 11 kertben őrizzük a fákat). A megelőzés érdekében természetesen minden területet bekerítettünk – sőt egyedileg is védtük a gyűjtemény egy részét; amennyire erőnkből telt.

A vadkár által elpusztított gyümölcsfák között volt néhány olyan fajta is, amelynek szó szerint utolsó egyedeit őriztük, ezek a fajták végleg elvesztek a magyar örökség számára! 
Így a Porhanyós rétesalma – például. Ez a növényországi ajándék összesen 2-3 hónapig érett nyaranta, és az időben visszanyúló gasztronómiai hagyomány szerint még az a személy is tudta fogyasztani, akinek foga sem volt. Vagy a Pünkösd királya, amelyet tavaszvégen vettek elő az eltárolt búzából, és amelyik az egyik legtartósabb magyar almafaja lehetett. Éréstől érésig tartották, tovább eltartható volt még a Húsvéti rozmaringnál is. 
Ezeknek a gyümölcsöknek már hírmondójuk sem maradt – a fajták végleg elvesztek a magyar pomológia számára.

A társaság a vadkár okozta pusztításra, midőn felvetettem nekik, hogy tudniillik a pusztítás anyaga szó szerint felbecsülhetetlen értékű anyag volt, úgy reagált, hogy ami fölbecsülhetetlen, azt nem is lehet felbecsülni. Tehát – annak értéke sincs. Értsd alatta: értéktelen.

Közben elmúlt a tél és közeleg a nyár. 
Közeleg a gyümölcsérés ideje. 
De most is a kellő és szükséges gazdálkodási morál helyett egyszerű garázdálkodási morálról beszélhetünk. És így nem kell prófétai jóstehetséggel sem rendelkezni, hogy belássuk: a Gyűjtemény hamarosan a megállíthatatlan pusztulás útjára fog lépni. De nemcsak ez a pótolhatatlan génbanki Gyűjtemény – hanem a helyi emberek és gazdák munkáját is ellehetetleníti a várhatóan igen jelentősnek ígérkező vadkár.

Nyugodtan föltehetjük hát a kérdést: mit ér az örökség – ha magyar?

Ha örökségünk valóban értéktelen és az ősökről ránk maradt tradíciót bárki, bátran és szabadon pusztíthatja, sőt kénye-kedve szerint garázdálkodhat vele – akkor megszámláltatott Szent István népének ideje a Kárpát-medencében.

De ellentétben, ha mindennek mégis van értéke, akkor nincs helye közöttünk azoknak, akik hagyományainkat nem tartják tiszteletben. Mert ha jön a nyár és megérkeznek a „vadak” – mindannyian kiszolgáltatottak leszünk.

Pórszombat, 2018. Szent György havában.

Kovács Gyula
Magyar Örökség-díjas 
(2015) erdész, 
Kárpát-medence régi gyümölcsfajtáinak őrzője