Miután, elsődlegesen és meghatározóan a szociális környezetünk (a világ) formál és változtat a maga képére, valamilyenné minket, jó esetben eljön az az idő, amikor mi akarjuk megváltoztatni - először is a szűkebb, végső soron pedig, a tágabb értelembe vett környezetünket, egymást – a világot.

Azért ennek megvan a maga bája – nemde.:-)

 

Akárhogyan is nézzük, mindig, (szinte) mindenki a saját képére akarja formálni a világot.

Ez pedig minden vonatkozásában hitbéli kérdés; legyen az korszakosan érvényes, (még nem megcáfolt vagy akár mindenkor érvényes) tudományos alapokon nyugvó álláspont (tény, nézet, idea), de lehet az, a tudománytalan vallások tanításainak bármelyike. Általában azonban, már ami az általánosan értelmezett (rendszerszintű) világnézeteinket illeti, egyik sem (lehet) független a másiktól.

 

(…)

 

A kommunikációs interakciók kb. 85 százaléka nettó arról szól, hogy ismertessük és elfogadtassuk nézeteinket, akaratunkat – talán csak a maradék, elenyésző hányadának van/volna értelme?:-)

 

Itt van például ez a néhány mondat, a maga szándékolt (néhányak számára örökké rejtve maradó) tartalmával, tényszerű értelmével. Vajon hányan vitatkoznának ezen bevezető gondolatokkal?

Amiből következően, nem az a kérdés, hogyan; sokkal inkább az: egyáltalán van-e értelme, mármint lehetségesen sikeres kimenetele annak a törekvésnek, hogy mindenki javára változtassuk meg azt a világot; ami azzá, olyanná formált minket, amivé, amilyenné nem akarjuk formálni utódainkat; amiben/amiként magunk sem akarunk tovább létezni.

 

Jól gondolom?

Lényegében egy romhalmazt akarunk restaurálni – értelemmel, humánummal… gyöngyökkel?

Amikor/ahol - a szubkultúránként változó, ezáltal óhatatlanul eltérő világnézetét - élethosszig hajtogatja mindenki; ugyanazt; ugyanúgy; mint a pereces.:-)

 

(…)

 

Felvetem a legvalószínűtlenebb lehetőségét a változás igényének.

Mindenki a köz (avagy mások) javára akar változásokat – így vagy úgy, a változás mikéntje most lényegtelen.

Ugye milyen nevetséges?:-)