Tegnap a Hatszín Teátrumban jártam, megnéztem (pontosabban inkább meghallgattam) a Dilettánsok, dilettánsok című előadást.

Nem tudom, mi volt eredetileg az épület, a színházterem sajnos úgy lett kialakítva, hogy a széksorok nem, vagy nem minden helyen voltak lépcsőzetesek. Ezért aztán időnként bonyolult nyaktekergetések után láttam el a színpadig. Legközelebb okosabb leszek, olyan helyre váltok jegyet, amitől jobban látni.

Ezzel véget is ért a kellemetlen rész, másról csak jót írhatok. A pénztáros, a büfés és a jegyszedő egyaránt udvarias, mi több, készséges volt. Maga az előadás pedig szellemes. Nádasdy Ádám vezette be, ismertette a szerzők életrajzát, és egy-két szóval bemutatta a verset. Három színész, plusz egy zenész szerepelt, ezek közül Benedek Tibort ismertem, ez a szerep remekül állt neki. Kovács Patrícia és Koroknai Sándor nem először szerepelhetett, de időnként még ők is el-elmosolyodtak.

Mind az én, mind a közönség kedvence a szépnevű Szittya Attila Bendegúz volt. Ez persze költői álnév. Szerző becsületére legyen mondva, szerette Petőfit, mert az egyik verse így kezdődött: Egész úton München felé azon gondolkodám, hogyan fogom köszönteni rég nem látott babám. A vége pedig: És függtem ajkán szótlanul, mint két szerelmespár! Hát nem gyönyörű?

Megemlékeztek a régi Pest jellegzetes vándorköltőjéről, Hazafy Veray Jánosról. Róla Ady írt nekrológot, szerintem nem volt túlzottan méltányos iránta. Volt benne valami megható vonás, valami kedves naivitás. Igaz, Adynak erre nem voltak antennái.

Szóba került még jó néhány szocialista realista költő, többek között Kuczka Péter, ő az Ilkovics-brigád című versével.

Befejezésül egy igazi gyöngyszem Szécsényi Szabó Mózestől:

Ha elhervad szívem, az a rózsaillat,

Üssetek fejemhez örök élő nyilat!