A mai délelőtt egy nyugdíjasklub tagjaként látogatást tettem a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumban. Nem is bántam meg, hogy a kellemetlen, nyirkos idő ellenére odamentem. A múzeum elég kicsi, hiszen eredetileg Hopp Ferenc háza volt, ő ajándékozta az államnak azzal a céllal, hogy ott állítsák ki a gyűjteményét. No, ezt nevezem én hazafiságnak, nem a szónoklást! Egyébként elgondolkodtam, mennyi színes és érdekes egyéniség volt a történelemben.

A kiállítás most az 1920-as évek Sanghaját próbálta felidézni. Óhatatlanul beugrott az Indiana Jones film egyik-másik jelenete. A húszas évek Sanghaja valóban a multikulti városa volt, nekem viszont jobban tetszettek a régebbi tárgyak. A személyes kedvencem egy kétszáz éves japán Buddha-szobor volt, háromszor visszamentem megnézni, olyan nyugalmat árasztott. Az ajándékboltban megvettem hűtőmágnes formában, de így valahogy nem az igazi.

A másik kedvencem a nyolc kínai halhatatlant ábrázoló képsorozat. Olyan emberien derűsek és kedvesek az ott szereplő öregurak, és szemlátomást remekül érzik magukat. Az egyiküket bronzszobor formájában láttam viszont, öszvérháton ült, és szintén derűsen mosolygott.

A bemutatott ruhák közül legjobban az estélyi táskák tetszettek, bármelyik menő lenne mostanság is.

Ami meglepett: egy szobában néhány olyan kép és szobor szerepelt, ami a keleti művészet hatását mutatta a magyar alkotókra. Ebből nem mindegyik tetszett, de ami tetszett, az nagyon. Ilyen volt Kövesházi-Kalmár Ágnes: Lélegzőtánc című gipszből készült szobra, mellette egy fénykép, ami ugyanazt a táncmozdulatot ábrázolta.

Tetszett még egy kerámiaszobor is, Mokry-Mészáros Dezső: Batu kán című alkotása. Furán sematizált, de ennek ellenére vagy éppen ezért elég ijesztő lett.

Úgyhogy sikerült egy újabb kis gyöngyszemet felfedezni!