Popper Péter: Ne menj a romok közé

 

"Mármost Wells felismerése telitalálat. Felismerése a kései találkozásokról, ami barátok között talán még életképes lehet, de a szerelemben már csak időlegesen, és szülő meg a gyermeke között teljesen reménytelen. Az indiai bölcseletnek az a meggyőződése, hogy a karma csak felülről lefelé hat, vagyis az ősöktől az utódok felé. Visszafelé nem. Tehát egy szülő vagy idősebb rokon sorsa meghatározó lehet az utód életében, de ő nem képes befolyásolni az elődök sorsát, pl. rendbe hozni a szülők házasságát stb. Egyébként a múltakhoz való ragaszkodás mélyebb lelki gyökerei a halálfélelemben keresendők. Vannak emberek, akik nehezen viselik el a jelen múlttá válását, nehezen fejeznek be valamit, és ha mégis rákerül a sor – pl. leérettségiznek, diplomát kapnak –, inkább rezignáltak lesznek, mintsem boldogok. Viszont imádnak a dolgok kezdetén lenni, mindig valami új foglalkoztatja őket, újat keresnek – munkában, szerelemben egyaránt. Fontos helyzetekben tehát ajánlatos gondolni az elkésett kapcsolatok lehetőségére. Időskorban csecsemő apjának lenni: milyen kedves helyzet, sőt dicsőségként is megélhető. Vagy egy fiatal feleség. Azonban ami érett korban mellőzhető életkori különbségnek tűnik, az évtized múlva már súlyos keresztté alakulhat, amit már csak becsületből is cipelni kell. Pl. egy negyvenöt éves nő és egy hatvanéves férfi szerelmében nem számít az a tizenöt esztendő. De tíz-tizenöt év múltán? Ötvenöt éves nő és hetvenéves férfi? Vagy még később? Amikor a szerető egyre inkább kénytelen ápolóvá válni? És az eltérő szexuális igények? Az elfáradás és az életritmus különbségei? A gyerek szempontjából pedig, a többiekével összehasonlítva, nagypapás, nagymamás szülők. Ezt a gyerek nagy, de titkolnivaló szégyennek élheti meg. És jogosan, mert az éltes szülő, minden igyekezete ellenére, már nem lesz olyan partner a gyerek számára, mint az életkorban hozzáillő. Igen, ilyenkor az öregedés, a betegség, a halál perspektívája már beleszól az életbe. Baj ez? Igen, lehet, hogy nagy baj. De harcolni vele nem érdemes. Biztos a vereség, a legjobb sebészetek, kozmetikai eljárások, divatok ellenére is. Nem szabad, hogy szánalmas, vén figurává alakuljál, aki reménytelenül kiáltozik a távozó fiatalság után.

 

Kosztolányi bölcsessége ennyit enged meg az öregségről szólva:

 

Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz

megismerem, hogy mindig ugyanaz

s belenyugodtam, hogy a láz elillan.

Nem sírok, ha az esték holdasok,

és néha, hogyha éjjel olvasok,

kissé homályosabban ég a villany."