Mester tér-időugrást hajtott végre:

1. Amikor a Földről a tau Ceti második bolygójára küldött második űrhajó, az Anteusz - valószínűleg soha ki nem deríthető okok miatt - egész legénységével együtt felrobbant, eltemettem az agyagtáblákat, amelyeket a Gámán - gyermekei így nevezik ezt a földet - töltött több mint három évtized alatt azért írtam, hogy ha nem érem meg az újabb földi űrhajó érkezését (mert én az elsővel, a Vikinggel kerültem erre a bolygóra), tájékoztassam az utánam jövőket. Megértem; így a táblák értelmüket vesztették, hiszen élőszóval mondhattam el mindent, azután társaim elpusztultak, és én eltemettem a táblákat: ne emlékeztessenek látható jelenlétükkel arra, hogy már soha többé nem lehet kapcsolatom egykori földi testvéreimmel. Én, Gregor Man, egykori űrhajós-geológus most már halálomig a déli part leghatalmasabb városának, Avanának égből jött, Isteni Ura vagyok, én parancsolok a déli part minden városának - ha jól emlékszem, valami ilyesmit írtam az egyik utolsó eltemetett táblára -, a Palotában pedig Enit az Úrnő, kinek népe egyszer majd lerombolja mindazt, amit én teremtettem. Mert tudom, tudom, elindulnak majd arról a távoli kontinensről a vöröshajúak, Enit testvérei... tehát eltemethettem azokat a táblákat, és velük Gregor Mant. Ezt gondoltam akkor, megfeledkezve arról, amit egyszer már, úgy rémlik, leírtam: hogy a sors az utolsó percünkig tartogathat meglepetést. Ez meg is történt, és most nem az a gondom, hogy azokat a régi táblákat ne találja meg senki - mert ha megtalálja, akkor mi történhet? -, hanem az, hogy ezeket az újakat, amelyeket soha nem akartam elkezdeni írni, úgy rejtsem el, hogy egyszer, igenis, elolvassák azok, akik számára információt jelenthetnek. Persze azt hiszem, ez elég naiv nagyképűség, az információ értéktelen - mert felhasználhatatlan. De ez a legvégső tanulság, és nem lehet egy történetet a legvégén kezdeni. Akkor hát hol kezdjem? Majdnem harminc évig éltem egy városban Lubaltuval, a történetírás papjával, aki Habamu - a főistenség - minden népének történetét megszámlálhatatlanul sok agyagtáblára rovatta. Ez volt életének egyetlen, szent, önként vállalt feladata, és bár a barátomnak nevezhettem és sok órán át hallgattam csendes, suttogásba fulladó hangját, mert már nagyon öreg volt, és fárasztotta a beszéd, mégsem tanultam meg tőle a történetírás tudományát, művészetét. Így hát sokáig töprengtem, amíg keserű - és talán nem is helyes - felismerésre jutottam: az öröm, a boldogság pillanatai elillannak, aranyló, ragyogó köddé olvadnak. Életünk igazi emlékei azok, amelyek, ha emlékezetünk akaratunktól független szeszélye a felszínre veti őket, bármikor képesek ugyanolyan fájdalmat okozni, mint amikor megéltük őket. Ezután már nem volt nehéz megtalálnom azt a pontját életemnek, ahol hátralévő éveim minden keserűsége és szenvedése elkezdődött, bár természetesen akkor még nem tudhattam, hogy ez az a pont. Annyira nem, hogy ma már nem tudom megmondani, Erua, a tavasz és a szerelem istennője évszakának hányadik napján üzent értem Szumurri, hogy hajózzak a Fekete Forrás öblébe. Mind az üzenet tartalma, mind átadásának formája különös volt, az pedig egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogy hogyan került Szumurri és hat hajója a Fekete Forrás öblébe, Avanától keletre. Hiszen húszegynéhány nappal korábban nyugatra indult Girdinbe, az elhunyt király, Eziza utódjához, Ezi-girhez, mert Ezi-gir - nem találok rá jobb szót - pimaszabb lett az elviselhetőnél. És ahogyan leírtam a szót, pimaszabb, rögtön el is szégyellem magam. Gregor Man, nagyon-nagyon messze kerültél a földi gondolkodástól, erkölcstől! Ezi-gir az egész déli part egyetlen független - és el kell ismerni - tehetséges királya. A többi városban Avana Tanácsának céltudatos és eszközeiben csak a látszatra ügyelő mester......