Kérjünk a Jézuskától, mert az ingyen van! – mondta egy hete kicsi lányom, Lenke, amikor karácsony estéje és az ajándékok kerültek szóba. Semmi sincs ingyen, csak az igazi szeretet – tört ki belőlem az idealista apuka, akit szíven vágott a spiritualitás. Ez jut eszembe, amikor ebédelni indulunk a városba. Sunday brunch menő szállodában, ahol csilingelő jólét és pár hajlongó pincér vár. A kedvenc éttermeink zárva, marad a fényűzés konfekció változatban. Így jár, aki nem főz otthon. Vagy nem foglal előre. Nem panasz. Nem dicsekvés. Ez van.

 

Gurul az autó a városban. Mintha a karácsony elmenekült volna. Plusz tizenegy Celsius-fok december huszonötödikén. Ez gonosz. A lányaim gyúrta hóemberkék már rég sárrá olvadtak a házunk előtt, kis ágacska karjukat elsodorta a szél. Ja. A felmelegedés. Én néha már félek tőle. De nem eleget, és nem elegekkel. Ezt sem ma oldjuk meg.

 

Nem is emlékszem, mikor volt ennyire kihalt Pest utoljára, mint most dél körül. Az utcák a napra vetve hevernek. A Körúton senki, a Rákóczi úton senki, biztos Plázaországban ténfereg, akinek maradt pénze a vásárlásra. Csak egy helyen látok tömeget, a Blahán. Ingyenes ételosztás, sok éhes ember, csendes lemondásban.

 

Nézzétek, lányok! – mutatok a hosszú sorra.

 

Ide jövünk ebédelni? – kérdezi ijedten nagyobbacska Sári lányom.

 

Nem, nem ide jövünk. De tudjátok, mit? Egyszer el kellene jönnünk, hogy segítsünk ételt osztani – szól a feleségem, és rám néz. Bólintok. Tervnek jó. S hogy ne csak egy szépelgő jelenet maradjon, cselekedni is kell majd. Hogy megtanulhassák a gyerekeink: nem jut mindenkinek jó falat, meleg ágy, vidám sors, és hogy fontos dolog az együttérzés, a másokért cselekvés. Mert mondanunk könnyű itt az ülésfűtéses Audiban, csak legyen hozzá erőnk is. „Álljunk bele, ha kell, bármi jöjjön is el...”

 

Ebédkor SMS jön. Boldog Karit! Konok emotikonok: szívecskék, szmájlik, kisfenyők, egyebek színeskednek a kijelzőn. Neked is! Ahogy a hóesés, úgy az esemesezés is kiment a divatból. Persze. A facebook occsóbb. Meg az Insta. Az emotikonoktól kiver a víz, hiába, az old school dalszövegíró jobban szereti a jól megformázott szavakat. Ez az öregedés jele? Na és, ha az? Lapozzunk, emberek, nincs itt semmi írni való!

 

Ebéd után, Anyámnál az egy négyzetméterre eső rokonok és kutyák száma a sokhoz közelít. Kis lakás, nagy zsivaly. Kiskarácsony, nagykarácsony, kifúlt-e már a családom? Egyszerre beszél mindenki, ezért úgy érzem, nekem nem szükséges. Átadom magam a múltnak. Szundi üzemmód. Gyerekkoromban ebben a szobában jött a Jézuska. Csak nem így hívták. Hívtuk. De akkor hogy is? Nem emlékszem. Csak erre: Beethoven a lemezjátszón, tűlevelek a szaloncukorban, szellemkép az Orion tévén, meleg a lakásban. Kipirultam a lelkesedéstől, ahogy ugráltam az új pulcsimban, amit a nagyi kötött nekem. A karácsony izgalom volt és boldogság és valami jó film fekete-fehérben.

 

Most meg valami alattomos kis lelkifurdalás kereng bennem: miért nem teccccik jobban örülni??? De, de, én örülök! Tényleg. Csak az a kép, ahogy ma délben a város...mintha semmi nem változott volna...a szakadt házak, a gagyira matricázott kirakatok, a szürkeállományban csoszogó emberek... Tudom, hogy csak álmodom... Elszaladt az idő, aztán visszajött, és mindent ugyanúgy talált... Ahogy nézek ki az autó ablakán...Mintha ezer meg ezer gyerek állna ma is a fénylő, csodás Hobby Bolt kirakata előtt a Deák téren, mint a hetvenes években, és bámulnának befelé a csodák világába, ahol Marklin kisvonat szalad körbe. Én bent vagyok a boltban, kezemben a kisvasút trafójának indító gombja, de mégsem vagyok vidám. Egyedül nem lehetünk boldogok...

 

Este itthon. Kidobjuk a szétszaggatott csomagoló papírokat, az ajándékok feleslegessé vált bőrét. Legyünk szelektívek! A tévében Kevin közhelyeskedik két reklámblokk között. Nem szellem-képes. A karácsonyfán hunyorog a világítás. „Ami nem kínai, az hamisítvány.” Bontunk egy bort Edittel. De előtte még benyitok a gyerekszobába. A lányaink már alszanak. A jó I-pad is aluszik. Próbálom megragadni az ünnepnek egy valódi pillanatát, egy kis varázslatot a karácsonyból. Nem könnyű ez egy magamfajta felnőttnek. Vagy mégis? Lehunyom a szememet. Nyugi. Angyalok beágyazva, puszi megy a homlokukra. Áhítat a sötétben. Csillagszórók a szívemben. Ez az én ajándékom. Köszönöm, Jézuska!

 

GP 

 

/Geszti Péter/

 

 

 

Rapülők: Lesz még rosszabb