Harry-nek megvolt a lehetősége elfajulni, de nem tette, mert volt egy alapvetően jó jelleme, és helyes döntéseket tudott hozni. De ehhez kellett az alapvetően egészséges személyisége, amit érhettek ugyan károk, de mégis, alapvetően normális volt. Piton hasonlóan volt, ő messzebbre merészkedett a sötét oldalon, de vissza tudott térni, mikor a szerettét veszély fenyegette, mert képes volt szeretni. Bántalmazó környezet vette körül őket, ami eltorzíthatta volna a személyiségüket (Pitonét el is torzította valamelyest) de volt lehetőségük helyes értékrendet kialakítani és helyes döntéseket hozni, mert normális, emberi érzelemvilágra képesen születtek.

Voldemortnak nem volt szerintem reális esélye jóvá válni azok mellett a feltételek mellett, amik neki adottak voltak, mivel olyan szintű gyári hiba volt nála, ami a rendes érzelmi életet ellehetetlenítette. Aki ilyen jellegű személyiségzavarral születik, annak rendes nevelés mellett van esélye szerepmodellek megtanulásával normál életvitelt vinni. A magasan funkcionáló pszichopata általában sikeres, a tágabb környezete által kedvelt személy, akinek inkább a közvetlen környezete szembesül azzal, hogy ő nem nagyon érzékeli az erkölcsi normákat, csak utánoz. Nem fog ámokfutni, szadizni, gyilkolni, csak éppen azon sem fog moralizálni, hogy kivágjon-e 500 embert Karácsony előtt a vállalattól. Ha egy ilyen személyiségű ember nem kap, vagy rossz nevelést kap, hajlamosabb elmenni a rossz irányba, hiszen nincs sem empátiája, sem moralitása, és nem is szorong. Tehát szélsőségesebben reagál a sérelmekre, könnyebben szakítja át azokat a gátakat, amik visszatartanák, már ha vannak neki egyáltalán valamilyen mértékben. Lelkiismerete sincs, így nem nagyon tudja magát rágni azon, mit is művelt. Felesleges számon kérni rajta a döntéseit, mert egyszerűen nem képes megérteni, hogy egyáltalán mi a baj azokkal. Egy kicsit vicces is volt, mikor Harry bűnbánatra szólítja fel V.-t a végén, de hát az végül is  Harry karakteréhez illő tett volt.

Merope döntött, nem akart tovább élni, ezért nem tett semmit az életben maradásért. Bement az árvaházba, megszülte és elnevezte a gyereket, aztán meghalt. Abból, amit Dd. erről mond, nekem az derül ki, hogy ha akart volna, élhetett volna. De hát egy 18 éves fiatal lány volt, aki maga is bántalmazott gyerek volt. Nála a probléma abban mutatkozott meg, hogy milyen beteges módon ragaszkodott idősebb Denemhez. Képes volt a szerelem utánzatát kierőszakolni belőle a bájitallal, majd utána nem tudott/akart nélküle élni, még úgy sem, hogy volt egy gyereke, akiért felelős lett volna. Egyébként Merope számomra érdekes karakter volt, a történetben ennyi volt a szerepe, de én örülnék, ha pl. a Legendás lények 2. részében csak egy jelenet erejéig felbukkanna (az a sztori 1926-ban játszódik, amikor ő még él, és éppen terhes.) 

Dd. meg nem rosszindulatból nem szentelt elég figyelmet a gyereknek, akinek a problémás volta feltűnt neki, hanem szimplán hibázott. Az ő hibái meg súlyosabbak, mint az átlagemberéi, ahogy mondja is az 5.-ben. Ez eléggé az volt. Legalább Lumpsluck-nak jelezhette volna, hogy Denem több odafigyelést igényelne, és annak nem az ajnározásban kell kimerülnie, sőt.