Elkésett dolog társadalmi hatást várni az ügynökakták boncolgatásától

A huszonhét év terhes múlt c. konferencia kapcsán vendégeskedett a Reggeli gyorsban Rainer M. János történész, aki szerint közvetlenül a rendszerváltás után tömegével semmisítettek meg dokumentumokat, de nem csak ez az oka annak, hogy a téma inkább csak egy szűk szakma belső köreit foglalkoztatja. A konferencia címével kapcsolatban azt monda a „Huszonhét év terhes múlt” Ungvári Krisztián ötlete volt. Rainer M. János úgy vélte, azoknak terhes ez a múlt, akik szenvedélyesen foglalkoznak ezzel a témával.

Hozzátette: szeretnék azt hinni, hogy a magyar társadalom számára is fontos ez a dolog, számukra is terhet jelent a közelmúlt, és nem csak egy szűk szakma belő köreit érdekli, de szerinte nincs erre mutató jel.

A történész szerint már az előremutató, hogy sikerült összehozni levéltárosokat, történészeket, akik között távolról sincs konszenzus arról, hogyan kell ehhez a dolgokhoz közeledni.

„Kialakult egy nagyon szenvedélyes, szókimondó eszmecsere, ez már önmagában jó dolog. De én nagyon szkeptikusan viszonyulok a társadalmi érdeklődéshez, illetve ahhoz, hogy ez helyzet megváltozik.”

Rainer M. János kifejtette: szerinte „nem adott gellert” a magyar rendszerváltásnak ez az ügy; azzal viszont egyetértett, hogy ez egy elkésett dolog, ami a várt vagy remélt társadalmi hatását illeti.

„Ezt rögtön a 90-es években el kellett volna rendezni. Ha akkor volt egy közmegegyezés a politikai erők között - ami arról szólt, hogy nem helyes, ha olyan emberek vesznek részt a közéletben, akiknek a múltja egyik vagy másik része titkos, beleértve a korábbi rendszer hatalmi szervével való titkos kollaboráció kérdését - , akkor kellett volna tenni valamit.”

Felhívta a figyelmet, hogy erre volt szándék is: Hack Péter és Demszky Gábor nyújtott be törvényjavaslatot, még a kilencvenes évek elején, amit elvetett az országgyűlés, és egy komplikált, következetlen törvényt fogadott el helyette.

„Ebben az ügynök definícióját például úgy fogalmazta meg, hogy az alapján egyelten hálózati személyt sem sikerült azonosítani, mert az iratok oly mértékben csonkák, annyira hiányosak, a nyilvántartások annyira sérültek, hogy megfelelő bizonyításra szinte remény sincs, és erre nem is került sor.”

Rainer M. János felidézte: 1989 őszén, illetve a kilencvenes évek első napjaiban rendszeres és tömeges iratmegsemmisítés zajlott. „Ez összefüggött az akkori titkosszolgálatok azon törekvésével, hogy minél nagyobb létszámmal, minél nagyobb hatáskörrel átmentsék magukat az új politikai rendszerbe. Ők egyrészt megsemmisítették az iratokat, másrészt átvitték az új rendszerbe, vagy esetleg hazavitték. Az új rendszerben legalább öt, de inkább több éven keresztül tovább folytatódott az iratok megsemmisítése.”

Szénási Sándor rákérdezett, mennyiben más a csehek helyzete, erre a történész azt válaszolta, ott a lusztrációt nagyon komolyan vették, és olyan esetekre is kiterjesztették, ami Magyarországon fel sem merült, ilyen volt pl. a párttagság.

„A két rendszerváltás eltérő karaktere magyarázza a két ország közötti különbségeket. Míg Csehszlovákiában a bársonyos forradalom győzött, tehát a rendszerváltás forradalom eredménye volt, és az utcán dőlt el, addig Magyarországon a tárgyalóasztalnál zajlott.”

A hiányos nyilvántartást szóba hozva Szénási Sándor arra is rákérdezett, valóban léteznek-e olyan mágnesszalagok, amelyeken teljes és hiánytalan az ügynökök nyilvántartása. A szakember szerint ez legendának bizonyult.

„Akkor még nem volt megfelelő a technika, hogy az összes adatot felvigyék, így a szalagok soha nem tartalmazhatták az összes adatot. Sőt ami megvan, az sem ér semmit, mert a születési adatokat tartalmazó adatsort annyira alaposan lekódolták, hogy nem megfejthető.”

Ez utóbbi „közröhejnek” nevezte a történész.