Most, hogy a Katalán függetlenségi ügy kezd bohózattá fajulni, és az új szereplők belépésével képet kaphatunk arról, milyen megkapó egyszerűséggel tekintenek a világra azok, akiknek szava lehetne az ügyben, a távolról jött ember biztonságával értékelhetjük az eseményeket.

Spanyolország királyság. Vagyis nincs államfői poszt, ahová a tehetségtelen, de népszerű politikusokat fel lehet süllyeszteni, ha agresszívebb társaiknak kényelmetlenné válnak. Manapság alapvető elvárás, hogy a királyoknak semmiféle beleszólása ne legyen az ügyekbe, reprezentáljanak csak és fejezzék ki a nemzet egységét. Miután például a spanyol nemzet már két szempontból sem létezik, így az egységének kifejezése egy tehetségesebb uralkodó képességeit is meghaladná, mint amilyen a jelenlegi balfék.

A spanyol királyi család rohamléptekkel vesztette el a Franco-rezsim megszűnése után megszerzett népszerűségét. A mindenfajta érdemi munka nélküli jólét elhülyítő hatása (a királyékra is vonatkozik), a spanyol társadalom szekularizálódása és az eredeti egységének hiánya a királyság intézménye és az emberek között szinte minden kapcsolatot elszakított.

Láthatólag a történelmi emlékezet is megszűnt.

A jelenlegi helyzet kulcsa ugyanis a történelemben rejlik, és nem a demokrácia, az önrendelkezés, a nemzeti egység, a kisebbségi jogok kiüresedett fogalmaiban. Spanyol nemzet sohasem létezett. Talán rokon népek szomszédos és állandóan változó határú királyságai éltek egymás mellett a „történelem viharaiban”, amikor is házasodások révén egy család kezébe került a királyi hatalom minden királyságban.

Aztán egy napon ezen királyságokat azzal a hírrel lepte meg szeretett uralkodójuk, hogy ők innentől nem egy önálló királyság alattvalói, hanem a Spanyol királyságban, egy tartományban, a spanyol király alattvalói. Miután akkoriban Spanyolország éppen a fél világ kirablásával volt elfoglalva, mondhatni jól mentek a dolgok, ezek a viták nem vezettek a helyben egyébként szokásos gyilkolászáshoz, legalábbis akkora mértékben nem, hogy az akadályozta volna a gyarmatosítást, és az ottani népek leigázását vagy kiirtását.

A spanyol király még egy darabig teljesítette királyi kötelességét, nyújtott bizonyos szolgáltatásokat az alattvalóknak és megvédte őket egymástól, legfőképpen másoktól. A megfelelő adóért cserébe természetesen. A gyarmatbirodalom elvesztése és mindenféle egyéb kellemetlenségek után azonban a spanyoloknak csak az a szórakozása maradt, a bikaviadal mellett természetesen, hogy elnyomják egymást. A spanyol történelemhez képest a magyar maga a hosszú békés periódusok sorozata apróbb megszakításokkal.

A „spanyolok” rendszeresen rendeztek maguknak mindenféle felkeléseket, polgárháborúkat, amelyekben a törésvonalak általában egyszerre voltak vallásiak, ideológiaiak, gazdaságiak és etnikaiak. Azt mondják, hogy a spanyol polgárháború brutalitása még a világháborús tapasztalattal rendelkező katonákat is meglepte.

Spanyolország lakossága jelenleg is megosztott ideológiai, nemzetiségi, vallási és ideológiai alapon egyaránt. Sokkal jobban, mint ezt a magyar tapasztalatok alapján el tudnánk képzelni. Minden szélsőség abszurdabb, sokkal abszurdabb, mint nálunk. A jelenlegi spanyol állameszme, amely nemzetállamként tekint az országára és csak nagyon korlátozott szubidentitásokat ismer el, már semmit nem tud arról mondani, hogy miért is lenne érdemes spanyolnak lenni. Hacsak azt nem, hogy a katalán, a baszk identitás felett és azzal szemben határozza meg a spanyolt.

http://kiettemeg.pestisracok.hu/2017/10/buta-kiraly-es-ostoba-allameszme/