A kétezres évek elején az egyik nagy délvidéki lapnál töltöttem néhány hónapot államközi ösztöndíjjal. Első nap az egyik barátságos kolléga körbevezetett az épületben, elmagyarázta, mit merre találok. Amikor végeztünk, félrehívott, és halkan megjegyezte: most megmutatom, hol szabad és hol nem szabad kényes dolgokról beszélni. Megint körbesétáltunk, ő pedig néhány helyen rámutatott a lambériára. Ott, ahol a mikrofonok voltak. Ezek állítása szerint évtizedek óta rejtőzködtek a burkolat mögött, még Tito emberei szerelték fel őket. A Milosevic-érában még biztosan működtek. Az újságírók azonban megtanultak együtt élni velük. Nem hallottam róla, hogy valakinek bántódása esett volna a szerkesztőségben elhangzottak miatt, és nem úgy tűnt, mintha az újságírók visszafogták volna a kritikai észrevételeiket. Ezt is meg lehet szokni.

https://mno.hu/vezercikk/telefonaksik-az-asztalon-2413738