Valójában Bocskai, Bethlen, majd I. és II. Rákóczi György is veszélyes kalandorpolititikát folytatott, az pusztán az Oszmán Birodalom pillanatnyi erején és lekötöttségén múlt, hogy ebből korábban nem lett olyan katasztrófa Erdélyre nézve, mint 1660-ban.

Bocskai és Bethlen lényegében rablóhadjáratokat vezettek a királyi Magyarország ellen, amely egyfajta állandósuló polgárháborút jelentett, egyetlen eredménye valóban a lakosság fokozatos és módszeres pusztulásában mérhető le. Az erdélyi fejedelmek egyetlen komolyan vehető célja az volt, hogy egy-egy adott hadjárattal minél több vármegyét Erdélyhez tudjanak csatolni, ennél tovább egyikük sem ment.

Semmiféle önálló erőből megvalósított független Magyarországnak esélye sem volt ekkor, max. a királyi Magyarországból is egy oszmán vazallus fejedelemség válhatott volna. A török fennhatóságnál pedig minden jobb volt Magyarország maradékára nézve. A legrémesebb és legeszetlenebb fellépés Thököly Imréé volt 1681-ben, amikor szerencsére csak rövid időre valóban megvalósult az, amit a korábbi erdélyi fejedelmek is elérhettek volna: egész Magyarország török vazallussá vált.

Báthory volt az, aki a lengyel trón megszerzésével valóban egy idegen koronára támaszkodva úgy gondolta, hogy esélye lehet Magyarország egységét és önállóságát helyreállítani. Az is illúzió volt, de ez mondjuk valóban nem az ő hibája.