Elmondok neked egy igaz történetet. Még kezdő voltam egy egyetem valamelyik tanszékén, amikor bekopogott a szobámba egy fickó, s előadta, hogy az ürgéket nem vízzel kellene elkergetni a szépen nyírt zöld pázsit alól, hanem ürgehangokkal. Az idősebb munkatársak egy kis kajánsággal irányították hozzám, mert tudták, hogy a tanszéki témáim mellett foglalkozom mesterséges hangszintézissel is. A delikvens úgy képzelte, hogy korszakalkotó ötletére mohón lecsap majd a tudomány, és izgatottan kikísérletezi, melyik ürgehangok mikor hatnak riasztóan a különböző nemű illetve korú ürgékre, majd fáradságot nem kímélve kifejleszti az ürgehangokkal működő ürgeriasztót. Talán egy órámba is belekerült, mire lelombozottan ugyan, de elfogadta, hogy mivel ő él ott egy ürgéktől sújtott kertben, a legcélszerűbb, ha ő maga készít minél több ürgehang-felvételt, és játssza vissza nekik különféle évszakokban, napszakokban és egyéb körülményeket is váltogatva, hogy felderítse a hatásukat.

Vannak életvitelszerű teóriagyártók, akik úgy képzelik, hogy a tudomány valami hasonló népjóléti szolgáltatás, mint az egészségügy. Ahová bemehetnek, s ott komolyan veszik bármi problémájukat, mániájukat, majd kigyógyítják őket belőle. Hisz egy beteg nem érthet a saját betegségéhez, mint ahogy egy feltaláló, felfedező se érthet minden saját ötletéhez!

A tanításból viszont nem kérnek, nem kértek eddig se, és nem fognak ezután se. Az macerás. Pedig hát az lenne egy egyetem valódi funkciója.