Ez nem valamiféle engedélyezés kérdése. A gravitációs potenciális energiát nem betiltották az áltrelben, hanem csak kiderült, hogy görbe téridőben általában nem lehet egyértelmű tartalmat adni neki. Mert függ a választott koordinátarendszertől is. Ha mondjuk a Naphoz kötött valamilyen koordinátarendszerben kiszámolhatunk is a Naprendszer bármely pontjára, vagy bármely azon túl lévő pontra valamekkora potenciális energiát, ez eltűnik mihelyst egy olyan kikapcsolt hajtóművű és nem forgó űrhajó rendszerében számoljuk ki, ami súlytalansági pályán halad el azon a helyen.

Mondhatná valaki, hogy miért baj ez? Ilyenek a vektorkomponensek is, amelyek nem abszolút hanem relatív mennyiségek, s át tudjuk transzformálni őket egyik rendszerből a másikba úgy, hogy maga a vektor (hossza és iránya) változatlan maradjon, csak a komponensei változnak. A relativitáselméletben ilyen az összes négyesvektor, az intervallum, a négyessebesség, a négyesgyorsulás, a négyeserő stb. komponensei. Sőt nem csak a elsőrendű tenzorok (vagyis a vektorok) komponensei, hanem ilyenek a magasabb rendű tenzorok komponensei is, így például a másodrendű elektromágneses mezőtenzor 6 komponense (vagyis az E meg a B 3-3 komponse). Vagy a szintén másodrendű energiaimpulzus tenzor 10 komponense (vagyis az energia 1, az impulzus 3, továbbá az impulzusáram 6 komponense).

De a gravitációs potenciális energiát leíró (és másodrendű tenzornak látszó) 16 elemű szkéma nem valódi tenzor, mert van olyan koordinátatranszformáció ami egyszerre eltűnteti az összes komponensét. Egy valódi tenzorral ezt nem lehetne megcsinálni (hasonlóan ahogy egy valódi vektorral se). Egy nullába transzformálható szám n-es, vagy szám nxn-es, (s így tovább) nem vektor, nem tenzor, lévén, hogy nem lehet hozzá koordinátarendszertől független egyértelmű mértékeket rendelni.

Miben állnak egy valódi tenzor egyértelmű mértékei? Kezdjük a vektoroknál! a normájuk (hosszuk) és az irányuk. A hossz meghatározását adó Pitagorasz formulát mindenki ismeri. Az irányt úgy lehet koordinátarendszertől függetlenül meghatározni, hogy vesszük a kérdéses vektor skalárszorzatát a vektortér összes vektoraival. Ezeknek a skalároknak kell változatlannak maradniuk koordinátarendszer váltáskor. A másodrendű tenzor invariáns skalárjait pedig úgy kapjuk, ha vesszük a tenzor szorzatait a vektorok összes párjaival. Ezeknek a számoknak kell változatlanoknak maradniuk koordinátarendszer váltáskor.

Miközben az áltrelben az anyagi kölcsönhatások energiaimpulzus tenzorai valódi tenzorként transzformálódó mennyiségek, a gravitációs (potenciális) energia pszeudotenzora nem transzformálódik tenzorként. De ez nem okoz semmi problémát, ha észben  tartjuk, hogy például a tér skalárgöbületében tárolódó energia nem ugyanolyan abszolút értelemű mennyiség, mint mondjuk az elektromágneses mezőben tárolódó energia. Hisz az a gravitációs energia el fog tűnni, ha a jelenséget olyan rendszerben írjuk le, aminek görbe koordinátái épp követik a kérdéses skalárgörbületet. Így bizonyos speciális esetektől eltekintve általában nincs is értelme a gravitációs energia nagyságát összevetni más energiaformákkal. Akkor se, ha ismeretterjesztő könyveiben ezt még Hawking is megteszi. És azt se tudta soha senki hitelt érdemlően végigszámolni, hogy az Univerzum története során az összes kölcsönhatási energiát mindvégig épp kiegyenlítette volna a negatív gravitációs (potenciális) energia, teszem azt a CMB-hez kötött koordinátarendszerben kiszámolva. Ez csak egy megigéző felvetés.