Végre elérkezett az az esemény is -   Háy János írói estje - , ami után már rég sóvárogtam.

Másfél könyvétől eltekintve az összest nagyon szeretem, a kortársak között a legtöbbet olvasott szerző nálam. Mindemellett már az elején kellemes meglepetésben volt részem, mert a szenvedélyes beszédmódot a novellák, drámák soraiból nem hallottam ki. Az azokban lévő megközelítési módok többnyire távolságtartók, megfigyelő jellegűek, ugyan górcső alá veszi a legkülönbözőbb élethelyzeteket, de kívülállóként boncolgat. Most meg azt éreztem, lázas temperamentummal szügyig gázol az élet napos-árnyékos, de jobbadán az árnyékos oldalán (végül is valahonnan kell meríteni kell a történetekhez).

Beszélt az íráshoz, az irodalomhoz fűződő viszonyáról, irodalomelméletről, de az érdekesebb sztorik azok voltak, amelyek egy egy írás megszületésére inspirálták. Rendszerint úgy össze-átgyúrta a történeteket, szereplőket, hogy csak az nem azonosította be magát, akiről elsődlegesen mintázta, viszont régi ismerősök, falubéli szomszédok nyúzásra, négyelésre, sózásra készültek, mert többnyire valamilyen nem túl pozitív szituációban felismerni vélték magukat.

Aztán a színházzal való kapcsolat sem maradt ki, a debreceni Csokonai Színház után Pesten is rendezésre került a Gézagyerek. Ez a Gézagyerek emlékeim szerint eléggé megviselős történet, egy autista fiatalember beilleszkedési kísérletét követi nyomon, miközben a falu többsége csúfot űz belőle.

Örültem, hogy ott voltam.