Nem a nagyszombati volt a legnagyobb tüntetés. Nem szombat éjjel volt a legnagyobb balhé és vonulás sem. De a Szabadság téren kézzelfoghatóvá vált, hogy ezt a kormányt megbuktatni nemcsak kötelesség, nemcsak fárasztó, nehéz munka, hanem buli. Hogy nemcsak hosszú beszédek végét várva lehet kiállni ellenük, hanem énekelve, sípolva, cintányérozva, végeérhetetlen vonatba kapaszkodva, vidáman kurjongatva, hogy BAJSZOS SZAR! És a bajszos szar már nem is gyűlölet meg pátoszos küzdelem tárgya, nem rettegett ellenség, hanem egyszerűen szánnivaló, nevetséges bohóc. Akit  nemhogy Jánosnak szólítunk, hanem Jancsikának, ha majd egyszer megunjuk a bajszos szart.

Nehéz megunni.

Így járnak a bajusztalan szarként lapító kormánypropagandisták is. Nem felháborodott közleményeket váltanak már ki azzal, ha Soros ingyen repjegyeiről delirálnak, hanem papírrepülőkkel dobálózó, jókedvű tömeget, akik kettéröhögik őket. Szívet melengető hallani, hogy ami konferenciák és elemzések témája volt, azt tömegek látják át, és kiabálják magától értetődően: ruszkik haza! Húsz- és hatvanévesek együtt bólogatnak a zenére, és egymásnak magyarázzák a szlenget és történelmet. És apró fecnikké röhögik a konzultációs ívet, a migránsozást, buzizást, nyomtatnak maguknak Soros-pénzt, meg olyan transzparenseket, amiket ennek a rezsimnek az emberei fel se fognak