"Az Olbers-paradoxon téves, mert pontatlan számoláson alapul."
Vegyük a paradoxon legegyszerűbb esetét, melyben azonos fényű csillagokat feltételezünk nagyjából egyenletesen elszórva a a végtelen térben; homogén, izotróp, stacionárius univerzumot tételezük fel, ezekben az időbeli és a térbeli végtelenség is benne van. Ha egy térfogategységben n számú csillag van, akkor az r sugarú gömbben 4πr3n/3 csillag van. Ha ezek a csillagok mind r távolságra lennének tőlünk, akkor egy alsó becslést kapunk az összfényességre: nL/r2, ahol L egy csillag fényessége egységnyi távolságból.
Mi van a 2r sugarú gömbbel? Ebben 8-szor annyi csillag van, az összfényesség alsó becslése pedig 8nL/(2r)2 azaz 2nL/r2. Az összfényesség (alsó becslése) is kétszeresére nőtt! Belátható: k-szoros sugarú térrész legalább k-szoros járulékot ad az égbolt összfényességéhez, mert a csillagok száma k3-bel, a fényesség viszont csak k2-tel arányos. Ez persze pontatlan számítás, de még lefelé becsülve is végtelen fényességet ad végtelen térre. A csillagokat pontszerűnek vettem, véges méret esetében annyival jobb a helyzet, hogy a sugárzás véges - de még így is sok nagyságrarenddel nagyobb a tapasztaltnál - akkora, mintha a Nap fotoszférájába merülnénk.
És most lássuk a te, nagyon más eredményt adó számításod.
