"A Világ a Semmi álmodása!                           

Kering az éteri por, űzi-töri egymást,                     

Te sem vagy kívüle, hogy megérthesd, meglásd.          

Senki sincs odakinn, álom porán kívül,                  

és hogy biztos lehess, hited el nem évül:               

ébredő tudatod egyik állomása                                 

kérdeni a hogyan?-t, míg bele nem szédül                  

meddő véleménybe, hamis látomásba:                     

MI, vagy KI a kezdet? Ember hasonmása?                  

ki előigézte és lesöpri végül...?"  

 

Ez a kis versike itt is aktuálissá teszi az alábbiakat.

 

A petitio principii, vagyis az érvelési hiba, valóban hiba-e, az objektív idealizmus szempontjából?

A teremtett világon túli, azt meghaladó objektív szellemi létező, az idea, mindenhatósága, megnyilvánulhat abban, hogy végtelen lehetősége folytán, végtelen sok univerzumot, mint egy „tükröt” teremthet magának, amelyben végül felismerheti önmagát.

Az idea, a gondolat teremtő ereje, végtelen sok próbálkozás után, egy legyen aktussal, létrehozta azt az univerzumot, amely az evolúció segítségével „kifejlesztette” a Homo sapiens, a gondolkodó embert, aki öntudatra ébredésétől fogva természetesnek, magától értődőnek vélte a nálánál magasabb rendű szellemi lények, fenomének létezését. Ezzel a tükörképpel, mint a szubjektív tudattal szembesül az objektív tudat, vagyis felismeri benne önmagát. Azt is mondhatnám, hogy az ember által válik Istenné az Isten, aki teremtményét, az emberi tudatot, „önmagáról” mintázta. Ezzel a szembesüléssel az érvelési kör is bezárul, amikor az objektív és szubjektív tudat, a teremtő gondolat, a szellem egységében találkozik. Ezt a találkozást vetítik előre, vagy készítik elő a monoteista vallások. Az ateisták azonban elzárkóznak ettől a találkozástól, mondván, hogy a tükör nem láthatja azt, aki előtte áll.