Mindenki azt lát bele ebbe a 25 perces kisfilmbe, amit akar.

 

http://egyenlito.blog.hu/2017/03/06/kedves_egykori_tanaraim_oscar-dijat_a_seggetekbe

 

Nagy szükség volt már erre a filmre. Nagy szükség volt rá Magyarországon is - és mint látjuk - az egész nyugati világban fontos témára hívta fel a figyelmet. Olyan témára, amelyről például mi, harmincasok hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Arra, hogy

hogyan is nyomorított meg minket lelkileg-szellemileg az az iskolarendszer, amelyet tőletek kaptunk, kedves ötven-hatvanasok

 

Bár a Mindenki című rövidfilm vége egy hamiskás holywoodi feloldozás, a feltárt probléma velünk él. Belénk kódolt, és - ha nem készül még sok ilyen film, vagy nem változik a status quo - mi örökítjük majd tovább.

Míg Deák Kristóf filmjének diák hősei már ott, az iskolában felszólaltak a beteges rendszer ellen, amelyet "modern nyugati oktatás"-nak nevezünk, nekem erre sajnos jó tizenöt évig kellett készülnöm. Ja, és látnom kellett ezt a remek kis alkotást!

A Mindenki felszínre hoz emlékeket, és a képünkbe tolja a felismerést, hogy hány hasonló megaláztatás és pedagógiai baklövés során váltunk Alekoszok és Szijjártó Péterek generációjává.

Lássuk!

Ezúton szeretném megköszönni tanáraimnak, hogy az általános iskolában és a gimnáziumban megtapasztalhattam, megtanulhattam mindezt a világról:

• Ha már a film egy kórusról szól, szeretném elsőként megköszönni Kéringer Gábor tanár úrnak (több vezetéknév nem lesz, de itt indokolt), hogy az alsó tagozatban - különösen a fiúk - énekhangjának fejlesztésébe úgy beletette magát. Köszönöm, hogy a köpetes, vajszínű furulyáját gyakran a pólónk alatt a derekunkhoz nyomta, miközben az arcunkba ordított, hogy "visítsunk". Akkor persze nem tudtuk, hogy ő feltehetőleg otthon erre veri ki a faszát, csak annyi jött le, hogy félünk és nem értjük, miért kell - a fiúknak - "visítaniuk".
• Köszönöm Éva néninek, hogy átnevelő táborokat szervezett vagyonokért azoknak, akik olyan rossz és bűnös diákok voltak, hogy négy felesleges nyelvből csak kettőt voltak képesek befogadni.
• Köszönöm Antal bácsinak, hogy kivett a testnevelés órákról, hiszen úgyis csak rontottam a kosárlabda és focimeccsek eredményeit a bénázásommal. Helyette az ő munkáját végezhettem egyedül a számtech-teremben. Az önkormányzatnak így én rögzíthettem a Cooper-tesztek (erőnlét szerint osztályozza a diákokat) eredményeit, amíg a jobb sportolók játszottak. Akkor tanultam meg, milyen szórakoztató elfoglaltság hivatalos adatokat meghamisítani. Természetesen a saját és baráti köröm eredményeit a legfelső értékre állítottam, míg az általam (gyermeki frusztrációkból fakadóan) gyűlölt, sportosabb diákokat "satnya" besorolással jelentettem le. Hiszen nem játszhattam velük.
• Köszönöm Adrienne néninek, hogy a latin óra utáni szünetekben békaugrásban vagy sima járásban követhettem a folyosón, latin szövegeket mormolva. Sokkal jobb elfoglaltság volt ez, mint enni vagy a következő órára felkészülni. Szintén neki köszönöm, hogy mikor az óráján kulturáltan ellenvéleményt fogalmaztam meg vele szemben, dacból beírt nekem hét, azaz hetes darab 1-est. A vélt magatartásbeli problémákat nyilván tantárgyi átlag lerontásával kellett kezelni.
• De azt is köszönöm iskolámnak, hogy mégsem buktam meg latinból. Átraktak egy másik csoportba, ahol egyetlen szótárazásért (terra, ae. femininum - máig emlékszem) kaptam hét, azaz hetes darab 5-öst, hogy az átlagom visszaugorjon 3-asra. Ekkor igen sokat tanultam a következetességről.
• Köszönöm, hogy szintén tantárgyi elégtelent ért az, ha valaki otthon hagyta a szótárfüzetét. A szétszórtságunk nyilván azzal volt magyarázható, hogy nem tudtunk németül. Ha felmondtam az összes német kifejezést az előző óráról - fejből -, akkor is egyest érdemeltem németből, mert otthon maradt a füzetem.
• Ám így sokat tanultam már általános iskolásként a közgazdaságtanról is. Ugyanis a büfés srác elkezdett a suliban szótárfüzetet árulni. Természetesen élelmesen kihasználta monopolhelyzetét, óra előtt a bolti ár ötszöröséért adta el azt a szart. Volt forgalma, képzelhetitek.
• Aztán az iskolai büfé tanított meg arra is, hogy hogyan lehet egy épületből az ablakon át kijutni. Egyszer kaptam 12 év alatt igazgatói intőt, így hangzott: "Gábor elhagyta az iskola épületét tanítási idő alatt - az ablakon keresztül. Ezért megintem." Ezen jó humorú édesanyám persze csak nevetett, ám az igazgató még a motivációmat sem akarta megérteni. Azért szöktem ki, mert a büfében tízszeres áron futott minden kaja. "Ez elfogadhatatlan" - felelte a diri. "Tehát miért másztam ki az ablakon, hogy közértbe menjek? Ennyire rossz ember vagyok? Mi nem így ismertük meg, Gábor!" Hát faszom - gondoltam. Azzal a magyarázattal szabadultam a helyzetből, hogy: "élt bennem a prekoncepció, hogy az ajtón nem engednének ki a közértbe szünetben, mert azzal rontanám a benti büfé forgalmát".
• Köszönöm továbbá Zsuzsa néninek, hogy mind a magyar, mind a töri órákat évekig képes volt rasszista propaganda terjesztésére használni. Elérte, hogy huszonéves korunkig olyan indokolatlan gyűlölet munkáljon bennünk, (akik vesztükre figyeltünk rá), hogy magam sem értem, hogyan kerülhettem évekkel később egy szellemileg, ideológiailag kevésbé pállott vidékre.
• Köszönöm az iskolának, hogy beavatott a trigonometria minden rezdülésébe, és közben nem terhelt olyan felesleges, nyomasztó ismeretekkel, mint hogy hogyan kell kitölteni egy sárga csekket, vagy hogy miként is működik a választási rendszer Magyarországon.
• És végezetül köszönet az alapokért! Hálás vagyok, hogy az alsó tagozatban három, év közben módosított tanterv és ezzel együtt irányzat szerint próbáltak megtanítani írni-olvasni. Az igyekezet értékelendő, az pedig az én szerencsémnek tudható be, hogy otthon volt valaki, aki megtanított írni és olvasni.
• Kedves egykori tanáraim, Oscar-díjat a seggetekbe! 2017. március 06. - ngjbp

  Ez a poszt kevésbé fog szólni a Mindenki című, új Oscar-díjas rövidfilmről, és sokkal inkább azokról az emlékekről és felismerésekről, amelyeket bennem indukált. És ezzel azt hiszem a film kritikájának javát le is tudtam. Hiszen mi lehet nagyobb elismerése egy műalkotásnak, mint az, ha a valóságra reflektál, és annak értelmezésében nyit új utakat?

  Nagy szükség volt már erre a filmre. Nagy szükség volt rá Magyarországon is - és mint látjuk - az egész nyugati világban fontos témára hívta fel a figyelmet. Olyan témára, amelyről például mi, harmincasok hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Arra, hogy

  hogyan is nyomorított meg minket lelkileg-szellemileg az az iskolarendszer, amelyet tőletek kaptunk, kedves ötven-hatvanasok

  Bár a Mindenki című rövidfilm vége egy hamiskás holywoodi feloldozás, a feltárt probléma velünk él. Belénk kódolt, és - ha nem készül még sok ilyen film, vagy nem változik a status quo - mi örökítjük majd tovább.

  Míg Deák Kristóf filmjének diák hősei már ott, az iskolában felszólaltak a beteges rendszer ellen, amelyet "modern nyugati oktatás"-nak nevezünk, nekem erre sajnos jó tizenöt évig kellett készülnöm. Ja, és látnom kellett ezt a remek kis alkotást!

  A Mindenki felszínre hoz emlékeket, és a képünkbe tolja a felismerést, hogy hány hasonló megaláztatás és pedagógiai baklövés során váltunk Alekoszok és Szijjártó Péterek generációjává.

  Lássuk!

  Ezúton szeretném megköszönni tanáraimnak, hogy az általános iskolában és a gimnáziumban megtapasztalhattam, megtanulhattam mindezt a világról:

  • Ha már a film egy kórusról szól, szeretném elsőként megköszönni Kéringer Gábor tanár úrnak (több vezetéknév nem lesz, de itt indokolt), hogy az alsó tagozatban - különösen a fiúk - énekhangjának fejlesztésébe úgy beletette magát. Köszönöm, hogy a köpetes, vajszínű furulyáját gyakran a pólónk alatt a derekunkhoz nyomta, miközben az arcunkba ordított, hogy "visítsunk". Akkor persze nem tudtuk, hogy ő feltehetőleg otthon erre veri ki a faszát, csak annyi jött le, hogy félünk és nem értjük, miért kell - a fiúknak - "visítaniuk".
  • Köszönöm Éva néninek, hogy átnevelő táborokat szervezett vagyonokért azoknak, akik olyan rossz és bűnös diákok voltak, hogy négy felesleges nyelvből csak kettőt voltak képesek befogadni.
  • Köszönöm Antal bácsinak, hogy kivett a testnevelés órákról, hiszen úgyis csak rontottam a kosárlabda és focimeccsek eredményeit a bénázásommal. Helyette az ő munkáját végezhettem egyedül a számtech-teremben. Az önkormányzatnak így én rögzíthettem a Cooper-tesztek (erőnlét szerint osztályozza a diákokat) eredményeit, amíg a jobb sportolók játszottak. Akkor tanultam meg, milyen szórakoztató elfoglaltság hivatalos adatokat meghamisítani. Természetesen a saját és baráti köröm eredményeit a legfelső értékre állítottam, míg az általam (gyermeki frusztrációkból fakadóan) gyűlölt, sportosabb diákokat "satnya" besorolással jelentettem le. Hiszen nem játszhattam velük.
  • Köszönöm Adrienne néninek, hogy a latin óra utáni szünetekben békaugrásban vagy sima járásban követhettem a folyosón, latin szövegeket mormolva. Sokkal jobb elfoglaltság volt ez, mint enni vagy a következő órára felkészülni. Szintén neki köszönöm, hogy mikor az óráján kulturáltan ellenvéleményt fogalmaztam meg vele szemben, dacból beírt nekem hét, azaz hetes darab 1-est. A vélt magatartásbeli problémákat nyilván tantárgyi átlag lerontásával kellett kezelni.
  • De azt is köszönöm iskolámnak, hogy mégsem buktam meg latinból. Átraktak egy másik csoportba, ahol egyetlen szótárazásért (terra, ae. femininum - máig emlékszem) kaptam hét, azaz hetes darab 5-öst, hogy az átlagom visszaugorjon 3-asra. Ekkor igen sokat tanultam a következetességről.
  • Köszönöm, hogy szintén tantárgyi elégtelent ért az, ha valaki otthon hagyta a szótárfüzetét. A szétszórtságunk nyilván azzal volt magyarázható, hogy nem tudtunk németül. Ha felmondtam az összes német kifejezést az előző óráról - fejből -, akkor is egyest érdemeltem németből, mert otthon maradt a füzetem.
  • Ám így sokat tanultam már általános iskolásként a közgazdaságtanról is. Ugyanis a büfés srác elkezdett a suliban szótárfüzetet árulni. Természetesen élelmesen kihasználta monopolhelyzetét, óra előtt a bolti ár ötszöröséért adta el azt a szart. Volt forgalma, képzelhetitek.
  • Aztán az iskolai büfé tanított meg arra is, hogy hogyan lehet egy épületből az ablakon át kijutni. Egyszer kaptam 12 év alatt igazgatói intőt, így hangzott: "Gábor elhagyta az iskola épületét tanítási idő alatt - az ablakon keresztül. Ezért megintem." Ezen jó humorú édesanyám persze csak nevetett, ám az igazgató még a motivációmat sem akarta megérteni. Azért szöktem ki, mert a büfében tízszeres áron futott minden kaja. "Ez elfogadhatatlan" - felelte a diri. "Tehát miért másztam ki az ablakon, hogy közértbe menjek? Ennyire rossz ember vagyok? Mi nem így ismertük meg, Gábor!" Hát faszom - gondoltam. Azzal a magyarázattal szabadultam a helyzetből, hogy: "élt bennem a prekoncepció, hogy az ajtón nem engednének ki a közértbe szünetben, mert azzal rontanám a benti büfé forgalmát".
  • Köszönöm továbbá Zsuzsa néninek, hogy mind a magyar, mind a töri órákat évekig képes volt rasszista propaganda terjesztésére használni. Elérte, hogy huszonéves korunkig olyan indokolatlan gyűlölet munkáljon bennünk, (akik vesztükre figyeltünk rá), hogy magam sem értem, hogyan kerülhettem évekkel később egy szellemileg, ideológiailag kevésbé pállott vidékre.
  • Köszönöm az iskolának, hogy beavatott a trigonometria minden rezdülésébe, és közben nem terhelt olyan felesleges, nyomasztó ismeretekkel, mint hogy hogyan kell kitölteni egy sárga csekket, vagy hogy miként is működik a választási rendszer Magyarországon.
  • És végezetül köszönet az alapokért! Hálás vagyok, hogy az alsó tagozatban három, év közben módosított tanterv és ezzel együtt irányzat szerint próbáltak megtanítani írni-olvasni. Az igyekezet értékelendő, az pedig az én szerencsémnek tudható be, hogy otthon volt valaki, aki megtanított írni és olvasni.
  
  

  +1 Köszönjük Bence bácsinak, hogy megtanított minket udvarolni. Persze a buta kis diáklány, akin szemléltetni próbálta macsóságát, ezt tévesen zaklatásként értelmezte, Az iskola csendben visszaterelte Bence bácsit a munkaerőpiacra. Micsoda lecke volt ez a szolidaritásról! Sőt, azt is megtanultuk, hogy ha valaki gyereket zaklat, az nem tartozik a rendőrségre.

  +2 Köszönjük Miklós bácsinak, hogy Bence bácsival kontrasztot képezve önmérsékletre tanított minket. Ő kivárta az esküvő napjával, amíg a nála tanuló diáklány betölti a 18-at. Nyilván aznap jöttek össze.

  +3 Köszönjük Ibi néninek, hogy a fizika órán le kellett jegyzetelnünk az eladósorba került Suzukija paramétereit, hogy azt a szüleinkre rásózzuk. Mikor nem akadt vevő a következő órára, büntetésből dolgozatot írtunk és beírást kaptunk. Pirossal kellett beírnunk magunknak, hogy nem hívtuk fel szüleink figyelmét a Suzukira! Kell ennél jobb PR-, marketing- és kommunikáció-lecke?

  +4 Köszönjük Ibi néninek azt is, hogy a mosolygásért az óráján drogvád alá vont bárkit, mindenkit. Azóta tudjuk: magyar ember közintézményben nem mosolyog.