Az utóbbi egy órában egyre nagyobb erővel tombol a kupolaszerű hegytető felől fújó szél. De nem is a sebessége a legijesztőbb, hanem a hangereje. A kilenc túrázó számára nem szokatlan a hegyvidéki viharok kísérteties vonítása, de ez a rémületes robaj inkább olyan, mintha tehervonat robogna le a hegyről – vagy tehervonatok egész sora. Erről az időjárási jelenségről Igor és barátai mit sem tudnak, így amikor a szervezetük reagálni kezd rá, semmilyen „e világi” magyarázatot nem találnak arra, ami történik velük. Aki már lefeküdt, az most riadtan felül. Lüktet a fejük, mintha mindenkit egyszerre támadott volna meg valami szörnyű migrén, és furcsa remegést éreznek a mellkasukban. A kideríthetetlen okból jelentkező nyugtalanságuk egyre fokozódik, majd leplezetlen, gyötrelmes rettegésben csúcsosodik ki. Mire a szél eléri az infrahangküszöböt, a kilenc túrázót már nem csupán idegesíti a légmozgás, hanem mélyen gyökerező, páni félelem keríti hatalmába őket.

 

Mi történik velünk? Lehet, hogy már meg sem tudják fogalmazni magukban ezt a kérdést. Hiszen az infrahanghullámok átmenetileg megfosztották őket az észszerű gondolkodás képességétől, így csak a menekülés ősi ösztöne vezérli őket. Egyetlen vágyuk, hogy véget vessenek egyre súlyosbodó rossz közérzetüknek, hogy valahova elfussanak előle. Mintha a sátor egy gyorsan süllyedő hajó lenne, amelyet mindenáron el kell hagyniuk, még akkor is, ha könnyen vízbe fúlhatnak. Egyetlen gondolat jár a fejükben: Ki innen, ki innen, ki innen!

 

Szása és Kolja meglazítja a bejárat zsinórjait, de épp csak annyira, hogy alul ki tudják préselni magukat. Közben valaki kést ragad, és szabdalni kezdi a sátor hátlapját, de mivel arra ráfagyott a kicsapódott pára, csak a harmadik döfés szakítja át a ponyvát. Éppen akkora nyílást vág rajta, hogy egyesével kiférjenek rajta. Hiányos öltözékben, harisnyában menekülnek ki a vaksötétbe, a mínusz 30 fokos hidegbe. Futnak a kínjaik elől, amelyek miatt a szervezetük kizökkent a megszokott kerékvágásból, de csöbörből vödörbe esnek.

 

A hét fiú és két lány nem látja, hogy a hegytető irányából süvítő szél örvénypárok sorát hozza létre. A téli tornádók valóságos hadserege támad rájuk: a pörgő-forgó légoszlopok az útjukat álló hegycsúcson alakot váltanak, és a lejtő két oldalán folytatják útjukat. Az „ikerörvények” óránként 70 kilométeres sebességgel süvítenek el a túrázók mellett, belső forgási sebességük pedig 180-250 km/h, ami F2-es erősségű tornádónak felel meg. Időközben a légörvények mérete is megnőtt: immár 30 méter szélesek és 40 méter magasak. Ráadásul a „szabad füllel” is hallható moraj mellett a túrázókat őrületbe kergető infrahanghullámokat is generálnak. De bármilyen nagyok és erősek ezek a tornádók, a Gyatlov-csoport koromsötétben menekülő tagjait nemigen fenyegeti az a veszély, hogy ledönti őket a lábukról a szél. Hiszen a légörvények a sátortól tisztes távolban haladnak el, így a lejtőn lefelé bukdácsoló túrázóknak elég széles sáv áll a rendelkezésükre. Meg aztán a légörvények, ahogy a hegycsúcstól távolodva egyre nagyobbra nőnek, egyre többet veszítenek a forgási sebességükből, és az élettartamuk nem több egy percnél.

 

A túrázók útjai hamar elválnak. Mivel még nem kelt föl a hold, szuroksötét az éjszaka. Kolja és Szása, akik a legközelebb voltak a sátor bejáratához, magukkal hozták az elemlámpájukat, de Szása a nagy zűrzavarban leejti a magáét a hóra. Mivel nem egyszerre hagyták el a sátrat, és az orrukig sem látnak, a társaság kisebb csoportokra oszlik – ráadásul ezek a csoportok alig hallják egymást. Ideális körülmények között is legfeljebb 20 méterre jutna el a hangjuk, most viszont gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kommunikációt a hátuk mögött süvítő szél.

 

Mire leérnek a hegyről, és a felső erdőhatár közelébe jutnak, már kezdenek enyhülni az infrahang pszichotróp hatásai. Még nem múltak el egészen a fájdalmaik és a zavarodottságuk, és továbbra is visszhangzik fülükben a szél süvítése, de lassanként visszanyerik a racionális gondolkodás képességét, és egészen más jellegű tanácstalanság lesz úrrá rajtuk. Kezdik kapiskálni, hogy mit műveltek, és ahogy ott állnak bakancs nélkül a csontig hatoló hidegben, szívükbe markol a jeges rémület. Rádöbbennek, hogy az orrukig sem látnak a holdtalan éjszakában, így azt sem nagyon tudják, hogy merre lehet a sátruk.

 

A három kisebb csoportra oszlott társaság körülbelül 300 méternyire keveredett el a sátortól. Ljuda, Kolja, Szása és Kolevatov négyesben, Zina, Rusztyik és Igor hármasban, Georgij és Dorosenko pedig kettesben keresi a visszautat, de valószínűleg belátják, hogy hiába küzdenék föl magukat a széllel szemben az emelkedőn, úgysem találnák meg a táborhelyüket. Az az egyetlen reményük, hogy a hátszéllel támogatva továbbmennek, és a fák között megpróbálnak valahogy életben maradni napkeltéig. Ehhez persze az kell, hogy a szervezetük addig ne adja meg magát a kihűlésnek, amelynek első tünetei máris jelentkeznek. Most még szapora a szívverésük a meneküléssel járó fizikai igénybevétel és a jéghideg levegő okozta sokkhatás miatt, de a következő órákban a szívritmusuk és a légzésük is le fog lassulni, és az infrahanghullámok által kiváltott zavarodottság helyét átveszi a farkasordító hideg okozta téboly.

 

Georgij és Dorosenko déli irányban halad. Átkelnek a befagyott Lozva folyón, majd folytatják útjukat az erdő felé. Csakhogy a Lozva egyik mellékfolyója, amelynek jégpáncélját mély hó lepi, útjukat állja, így nem jutnak el a sűrűbben nőtt fák fedezékébe. A patakmeder mentén haladva egy hatalmas cédrusfenyőhöz érnek, ahol letáboroznak éjszakára. Hogy milyen messzire kóboroltak el a többiektől, illetve a sátruktól, arról fogalmuk sincs. Nehéz feladat áll előttük: tüzet kell rakniuk, ami a vaksötétben szinte reménytelennek tűnik. Dorosenkónak sikerül fölmásznia a fára, és letörnie néhány gyújtósnak való száraz gallyat. Ledobálja őket Georgijnak, majd amikor a kis gallyak elfogynak, bicskával fűrészelni kezdi a vastagabb ágakat. De mivel a kihűlés miatt egyre inkább romlik a mozgáskoordinációja, elveszti az egyensúlyát, és a ledobált ágak kupacára zuhan. Az eséstől megsérül, és valószínűleg levegőt sem kap egy kis ideig, de mindez semmiség a mindkettőjüket megbénító, elviselhetetlen hideghez képest. Az a szerencséjük, hogy a cédrusfenyő elég száraz fafajta, amely – az erdei fenyővel és a nyírfával ellentétben – ilyen éghajlaton is meggyullad. Kifizetődik az előrelátásuk is: a ruhájukba varrt gyufával sikerül meggyújtaniuk az összegyűjtött tűzifát, és egy zsebkendővel a széltől is megvédik a lángot. Persze jobb lett volna, ha fölgyújtják az egész cédrusfenyőt, hiszen az reggelig meleget adna. Ekkor azonban már nem tudnak rendesen gondolkodni, így egyiküknek sem jut eszébe ez az alapvető túlélési fortély. Amint lehet, lerogynak a szerény kis tűz mellé, és hamarosan át is járja őket a melege – meg valami furcsa lelki béke...

 

Közben Kolja, Ljuda, Szása és Kolevatov az ellenkező irányban halad, Georgijtól és Dorosenkótól pontosan északra. Kolja megsérül, valószínűleg a centiméterekkel a hó alatt megbúvó kövek miatt. Nem tud továbbmenni, ráadásul a zseblámpáját is elhagyta valahol, így vakon kell tapogatózniuk a sötétben. Szása és Kolevatov a vállára veszi a sérült Kolját, és próbálnak a fák irányában haladni, de váratlanul belezuhannak egy hét méter mély szakadékba. Koljának, Ljudának és Szásának súlyos mellkasi sérüléseket okoznak a vízmosás fenekén heverő kövek, sőt Koljának a koponyája is betörik.

 

Kolevatov valahogy megússza komolyabb sérülés nélkül, talán azért, mert Koljára esett. Mindenáron meg akarja menteni a barátai életét, és talán még kommunikálni is tud velük, mielőtt elvesztenék az eszméletüket. Fenyőgallyakból fekhelyet készít nekik, hogy ne fagyjanak meg, de a tűzrakással nem vesződik, hiszen benzin nincs nála, a környező fenyők és nyírfák ágai pedig vizesek. De Kolevatov egyszer csak vöröslő fényre lesz figyelmes: abból az irányból világít, amerről jöttek. A felcsillanó remény, hogy viszontláthatja a többieket, és segítségül hívhatja őket, erőt ad fagyos lábának: valahogy megteszi a hóban a jó százméteres távot.

 

A cédrusfenyőhöz érkező Kolevatov eszméletlen állapotban talál rá a tűz mellett heverő Georgijra és Dorosenkóra. Két társának szerencséje volt, hogy egyáltalán sikerült tüzet gyújtaniuk, de ha a súlyos hipotermiás tüneteket mutató szervezetet hirtelen újból hőhatás éri, az nem biztos, hogy jóra vezet. Felléphet ugyanis az afterdrop jelenség, azaz előfordulhat, hogy a test alaphőmérséklete a melegítés dacára nem nő, hanem csökken. A hirtelen jött meleg elbódította a két fiút, akik mély álomba merültek, így nem tudják táplálni a tüzet. Ráadásul a tűzgödörbe lóg a karjuk, így jócskán megperzselődik a ruhájuk és a bőrük, mire Kolevatov odaér. Társuk kihúzza a karjukat a tűzből, de ennek nincs jelentősége: a kihűlés már végzett velük. Kolevatovnak most már csak az jár a fejében, hogy vissza kell mennie a vízmosáshoz, és segítenie kell három ott maradt társán. Zsebkésével levágja Georgijról és Dorosenkóról legmelegebb ruhadarabjaikat, így ami rajtuk marad, az csúnyán össze van szabdalva. Ezután párhuzamosan egymás mellé fekteti a két barátját, hogy a lehetőségekhez mérten megadja nekik a végtisztességet, majd elindul visszafelé.

 

Mire a karjaiban cipelt pulóver- és nadrágfoszlányokkal a vízmosáshoz ér, Ljudában, Koljában és Szásában már csak pislákol az élet. Kolevatov egy pulóverdarabba bugyolálja Ljuda cipő nélküli lábát, de már nem tudja megmenteni a lányt, aki elveszti az eszméletét, és lassanként belehal súlyos belső sérüléseibe. Koljával, aki a zuhanáskor rögtön eszméletét vesztette, agyvérzés végez. Csak Szása mutat még életjeleket. Kolevatov végső erőtartalékait mozgósítva fölveszi a sebesült veteránt. A szélvédett erdőbe akarja vinni, de a vízmosás széléig sem jut el vele. Amikor már nem bírja tovább a hideggel és a kimerültséggel folytatott harcot, lerogy a barátja mellé. Mindketten lehunyják a szemüket, és egymást átölelve békés, öntudatlan álomba zuhannak.

 

Igor, Rusztyik és Zina közelebb maradt a sátorhoz, mint a többiek, de elvesztették egymást. A kihűlés végső stádiumában lévő Igor megáll egy nyírfákkal szegélyezett vízmosásban. Ha lenne nála gyufa, akkor sem menne sokra vele, hiszen a nyírfa nem jó gyújtósnak. Igor rettenetesen fázik, és még barátainak a társasága sem enyhíti a kínjait, pedig alig 200 méterre vannak tőle. Lerogy egy kis nyírfa mellé, és utolsó leheletéig csimpaszkodik az ágaiba. Rusztyik kövekre zuhan, és koponyatörést szenved. Eszméletét veszti, de végül a hideg okozza a halálát. Zinának is egy kő okoz sérülést: az orrát töri be. Vérben úszik az arca, miközben megpróbál négykézláb visszamászni az emelkedőn a sátorhoz, de elhagyja az ereje. Ő is a földre rogy, és kihűlés következtében meghal.

 

Mire hajnali háromkor fölkel a vékonyka holdsarló, és kéklő sugarai kezdenek áthatolni a felhőtakarón, a kilenc túrázó mozdulatlanul hever a földön. Sokféle testhelyzetben vannak, de mindegyik póz arról árulkodik, hogy önmaguk és társaik életéért küzdve ádáz harcban maradtak alul a könyörtelen téllel és a hatalmas területtel szemben. Hármas szintű túrázóhoz méltó bátorságról és kitartásról tettek tanúbizonyságot. A tiszteletet parancsoló minősítést már nem kaphatták meg, pedig igazán kiérdemelték mindannyian.