Sík Sándor

 Nézni, nézni

Ülni, ablakban, hegyen, fák alatt, 
Ülni és nézni az élő világot, 
A nagyot és a kisvilágokat: 
Az őszi nap bizsergő sugarát, 
Elefántszín faóriásokat, 
Göcsörtös ágak labirintusát, 
Fűszálak, hangyák, szöcskék dzsungelét, 
Csüngő vízcseppet, csillogó sarat, 
Kutyák bozontját, tehénkék szemét, 
Pillangó-lengést, felhők suhanását, - 
És hallani a csendet, locska szellőt, 
Fecsegő lombot, csörfös kis rigót, 
A lankadatlan tücsök-tremolót, 
S a békanép fegyelmes kórusát, 
Embereket, az össze-vissza élet 
Ágaskodó ezer színét-szagát, 
Gyerekzsivajt, szekérzörgést az éjben, 
Arcok titkait, gépek muzsikáját, 
Csepp ablakokon alkony csillanását, 
Öreg fiúk fontoskodó hadát 
Nagy házak furcsa kőkockáiban: 
Mindent ami él, mindent ami van, 
Csak nézni, nézni, símogatni szemmel, 
Semmit se váró, békés szerelemmel 
Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon, 
Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon, 
Még csak nem is ajaktalan imának, 
Csak úgy magában mindent és magának, 
Csak önmagáért, nem énmagamért, 
Csak nézni, nézni, színről-színre látni, 
(Testvér ez avval, ami odaáti, 
Ahol lefoszlik Ádám fátyola;) 
Szemoldó ujjad így illesse pillám, 
Adeptusodnak így avass fel immár, 
Hatvanas évek áldott angyala!