Sík Sándor

 

Zakar

 

Egy nagy darab lengyel legény, 
Vastag bajúsz, nagy kék szemek, 
Noszogatja az erdőszélen, 
A lusta három tehenet.

Szótalanul, lesütött szemmel, 
A barom után eltopog, 
Húzván maga után a földön 
Mindkét kezén egy-egy botot.

Nézvén a porban elmerülten 
Bódult szemmel, ki tudja mit, 
Míg ajkán olykor-olykor egy-egy 
Félig-mosoly átsurranik.

A tehenek, tilosban többet 
Kalézolván, mint egyebütt, 
Megállanak a vén fa mellett, 
Melyen a Szentantalka függ.

Jól tudja már az okos állat, 
Hogy a legény hová akar, 
Magától húz mindennap arra. 
Megáll a kép előtt Zakar.

Kinyitja szeme kék virágát, 
A bizodalmas szent felé. 
A juhászkutyák szeme ilyen, 
Meg a szelíd szláv szenteké.

Csak áll és néz és ajka reszket, 
Soká-soká. Imádkozik? 
Vagy éppen csak elsúgdogálja 
A jóbarátnak titkait?

Megsúgta már nekem is egyszer, 
Ki az a kis bányász-leány, 
Akinél esze jár Zakarnak, 
Míg ballag a barom után.

Ki szavafösvény bátyja útján 
Egyszer egy olyan szót üzent, 
Hogy Zakar attól elfelejtett 
Ködös múltat, rongyos jelent.

Hogy pénze nincs, sem ép ruhája, 
Mindent-mindent felejt szegény, 
Hogy nincsen "születőlevél" sem, 
Nincs semmi, csak egy vén legény,

Meg annak egy bolond, felejtős 
Mámoros szíve, - meg a Szent, 
A drága szentecskék az égben, 
Meg az a kislány idelent.

De tudja minden jó keresztény, 
Hogy a jámbort, ha ügye fogy, 
Tizennégy szentek megsegítik, 
Hát ez is csak lesz valahogy!

Így meditál Zakar az erdőn, 
Ő bolondos szíve szerint. 
Szentantalka a Jézuskáról 
Hozzá fordítja szemeit.

Ugyan mi az, aminek láttán 
Ily mosolygós kedvét leli? 
A jószagú együgyűség-e, 
Vagy a tátott csizma hegyébe 
Kikandikáló bütykei?

Galambok