Sík Sándor

Akikről azt hiszik, hogy én vagyok

Sokszor van úgy, hogy mindent értek. 
Ilyenkor a szemébe bámulok 
Annak, aki csak árnyék és kísértet, 
Aki az én helyemen áll. 
Akiről azt hiszik, hogy én vagyok, 
És aki idegen, mint a halál.

Ó áldott, áldott ködsüveg! 
Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem. 
Milyen halott vagy, milyen jéghideg! 
Szúró szemedből olyan fény rezeg, 
Mint egy csikorgó téli éjjelen 
Felhők mögött halódó holdsugáron.

De én szeretlek, én mégis szeretlek, 
Szegény bolondos árnyék, néma párom, 
Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém. 
Enyém az arcod és enyém a lelked, 
Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked, 
És nekik mégis te vagy én.

Mert sokszor oly jó megbújni mögéd 
És érezni, hogy eltakarsz, 
És úgy nézni a nagy világba szét, 
És mosolyogni nagy-nagy szeretettel, 
Megbékélt, boldog remeteszemekkel 
Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.

Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.