Tudod, ez érdekes dolog. Régebben volt kert, aztán másképp alakult az életem. És most, amikor a második kisfiammal voltam terhes, kezdett el iszonyatosan hiányozni. Addig is, de akkor valami kattant. Hiányzott a frissen felásott föld illata, a lenyírt fű illata, a pepecselés, az ültetés, a metszés, ami megnyugtat, kikapcsol. Az, hogy nézzem a növényeket, ahogy nőnek. Hogy lássam a virágokat, a rózsákat. Úgy minden. És akkor azt mondtam, nekem ez kell. Még olyan baromi nagy kompromisszumokkal is, hogy mindig benne van, hogy ellopják, letapossák, leszedik, letörik, beleszarik a kutya, beledobálják a koszos zsebkendőt meg az üres sörösüveget, hogy csak én csinálom, és senki nem fogja értékelni... és ennek ellenére sem lesz soha igazán az enyém. Most csak így tudom csinálni. De lesz nekünk még kertes házunk...