Tegnap egy olyan férfi előadását hallgattam, aki megjárta az El Caminot. Persze képekkel illusztrálta. Érdekes volt, de nem akarok részletesen beszámolni róla. Két dolgot tartottam nagyon figyelemre méltónak. Az egyik spanyol kisvárosban olyan helyet talált, maire az volt kiírva: Nyugdíjasok játszótere. És tényleg, olyasmik voltak ott, hogy mérleghinta, csúszda, hinta, no meg egy csomó pad és valami golyójátékhoz (talán pétanque) szükséges szabad tér. Isten bocsá’ a mérleghintát szívesen kipróbálnám újra.
A másik, hogy ha megérkeztek egy kisvárosba, ahol volt zarándokszállás, egyszerűen lerakták a hátizsákjukat, biztosak lehettek abban, hogy ha visszamennek, ott is találják. Megszámolták, mennyi hátizsák volt előttük, megnézték, hogy hány férőhely van a szálláson, és ebből rögötn tudták, beférnek-e. Ehhez tartozik, hogy a zarándokút első negyven kilométerén van egy kőkereszt. Ennek a tpvében azok az emberek, akik visszafelé is erre mentek, akkor a használt, de jó állapotban lévő ruháikat, sőt, ami még fontosabb, a cipőiket is otthagyják, aki akarja vihet belőle. Mi több, még néhány eurót is letesznek, és csak az vesz belőle, akinek tényleg szüksége van rá.
Elmondása szerint a legtöbb szálláson kaptak vacsorát, ezért aztán a lencse harmincféle elkészítési módját ismerhette meg. Viszont aki legyalogolt harminc-negyven kilométert, annak általában jó étvágya van..
Mindent tekintetbe véve: örülök, hogy ott voltam.
