Valamikor réges-régen az árnyékok is színesek voltak. Az embereknek nem kellett tükörbe tekinteniük, ha meg akarták nézni magukat. Elég volt rápillantaniuk az utca kövére vagy a ház falára, és rögtön látták, hogy csálén áll a kalapjuk vagy leszakadt a kabátaljuk. Az árnyékok engedelmesen követték az embereket, és nagyon büszkék voltak pompás külsejükre. Nem volt közöttük két egyforma, mint ahogy az emberek világában sem akadt ilyen. Ha az emberek megálltak, hogy elbeszélgessenek, az árnyékok is szóba elegyedtek egymással: – Hallottátok, mi történt azzal a zöld kockás fickóval? – kérdezgették. Vagy: – Nem tudjátok, mi lehet a piros sapkással? Olyan régen láttuk! És hol van az a sárga hasú a csíkos nadrágjával? Talán örökre így is maradt volna, ha egy napon az egyik árnyék azt nem gondolja magában: „Miért kell nekem folyton az ember nyomában járni? Miért nem mehetek oda, ahová én akarok? Unom már, hogy mindig őt kell követnem, az ő ritmusára kell lépnem, az ő mozdulatára kell emelnem a karom. Akkor kell ébrednem, amikor ő kikel az ágyból, s csak akkor aludhatok el, ha ő már álomra hajtotta a fejét. Elég volt ebből!” Az árnyék még aznap elmondta bánatát a többieknek. Az árnyékok sugdolózni kezdtek egymás között: – Igaza van! – mondogatták. – Mi nem akarjuk többé követni az embereket! Így hát azon kezdték törni árnyékfejüket, hogyan szabadulhatnának meg tőlük. A kisfiú árnyéka azt eszelte ki, hogy délben, amikor a legkisebbre kell zsugorodniuk, töpörödjenek kicsire, és ne kezdjenek növekedni, amikor a nap továbbindul az égen. De a többiek nem akarták ezt, mert attól féltek, hogy örökre kicsik maradnak. A mesemondó árnyéka azt találta ki, hogy bújjanak álruhába. Elmesélte, hogy az állatok között is vannak álruhás állatok. Nem hitték el neki, de a tudós árnyéka elmagyarázta, hogy a tövises sáska a levelekhez tud hasonlítani, a botsáska a fák ágaihoz, az üvegsügér pedig a víz színéhez. Ezen az árnyékok jót nevettek, és már sorolták is, ki milyen álruhába bújna legszívesebben: teáskanna… füles kosár… hintaszék… vitorlás hajó. De egyiknek sem sikerült, hiába próbálgatták. – Tudjátok mit? – szólalt meg akkor a futó árnyéka. – Szökjünk meg tőlük! – De hogyan? – Talán akkor a legkönnyebb, amikor alszanak. Lemászunk az ágyukról, és csöndben kisurranunk a házak ajtaján. A tisztáson megvárjuk egymást… – mondta az árnyék, de befejezni már nem tudta a mondatot, mert a futó futásnak eredt. Nagy volt az izgalom azon az estén az árnyékok között. A kislány árnyéka annyira izgatott volt, hogy elfelejtette utánozni a kislányt fogmosás közben. A táncosnő árnyéka mindent összekevert: ha a táncosnő a bal kezét emelte, ő a jobbot tette fel, ha a jobb lábát lendítette, neki a balja lendült. Szerencsére senki sem vette észre a tévedéseket. Aztán eljött az éjszaka. Az árnyékok búcsú nélkül hagyták ott az embereket, és boldogan gyülekeztek a tisztáson. Hang nélkül indultak az erdő felé. Vándoroltak egész éjszaka, siettek, hogy minél messzebb kerüljenek az emberektől. Menet közben arról álmodoztak, milyen jó lesz majd ezentúl azt csinálni, amihez kedvük van. Az éjszaka után eljött a reggel is. Fölkelt a nap, ébredeztek a színek is. De hiába jött szemét dörzsölgetve a piros, ásítozva a zöld, álomittasan a világoskék, az erdő közepét nem tudták beragyogni. Ott, az erdő közepén, száz meg száz fekete alak kuporgott, ott kuporgott az egész árnyékvilág. Abban a pillanatban, amikor leváltak az emberről, elveszítették színeiket, kockáikat, pöttyeiket meg csíkjaikat, és egyformák lettek valamennyien. Bánták már a szökést, és szerettek volna visszafordulni, de nem találták a visszafelé vezető utat. Az emberek a keresésükre indultak, és késő délután rájuk is találtak. De attól kezdve az árnyékok nem láthatták többé az emberben magukat, és az ember sem láthatta magát bennük.
