A mai nap volt a nyugdíjas bérletem utolsó előadása, a Szerelmem, Sárdy című monodrámáé. Pontosabban monooperetté, bár ilyen szó sincs. A történet egy (alighanem képzeletbeli) nagymama naplóján alapszik, aki hat éves korától már rendszeresen feljegyezte pár sorban, mi is történt vele. Igen, már akkor tudott írni-olvasni. Sárdyt úgy ismerte meg, hogy a városukban volt kántor, és éneket tanulni járt Pestre. A szerelem első látásra tipikus esete, de csak a nő részéről, a férfi észre sem vette őt. Később férjhez ment a helybéli jegyzőhöz, két gyereke született, elvégezte a bábaképzőt is. Budapest ostroma alatt meghalt a férje, de nem lett késői összeborulás a dologból, a rajongása abban nyilvánult meg, hogy minden előadását megnézte.

A történet inkább csak ürügy volt arra, hogy Meskó Zsolt, a főszereplő elénekelje az ismert és kedvelt Sárdy-számokat. Ezt viszont jól csinálta, már amennyire megítélhetem. Viszont rajtakaptam magamat, hogy azóta folyton két dal jár a fejemben, az egyik a Rózsalevél, a másik a Mert a szív és az ész, együtt mindenre kész kezdetű, a Cigánybáróból.

Ezzel együtt a kedves nagymama szimpatikus ember volt, mert a férje halála után, 36 évesen elvégezte az orvosegyetemet, gyerekgyógyász lett, és sokáig praktizált. Nyugdíjba vonulása után pedig lemezjátszókat vásárolt vidéki iskoláknak, és a lemezek között mindig volt egy, amin Sárdy János énekelt.

Halála előtt, 96 évesen azt mondta az unokájának, hogy két szerelme volt: a férje az egyik, Sárdy a másik.

Az előadás sikeres volt, a közismert és népszerű számokat megtapsolták, a végén mindenki meghatódott, engem is beleértve.