égképp kiderült a naivak számára is: nincs változás az amerikai hozzáállásban, ugyanazt a sötét, gyalázatos játékot játsszák, mint Bell előtt. A történet úgy indult, hogy a 2010 előtti, baloldali kormányok olyan „ajándékot” kértek és kaptak az IMF-től, hogy abba majdnem belerokkant az ország. Az IMF-et az Orbán-kormánynak aztán nem kevés áldozat és szabadságharc árán sikerült „elzavarni” az országból, de azt persze senki sem hihette, hogy a csata ezzel véget is ért. Hiszen hogy jön ahhoz egy kis ország, hogy kikosarazzon a táncból egy ilyen jó nevű kérőt, mint a valutaalap! Az amerikaiak másik nagy pofára esése Paks. Milyen jó üzlet lett volna az nekik is! Ehelyett a magyar kormány képes, és az oroszokkal építteti meg az új atomerőművet. Az oroszokkal, akiket akkoriban – és azóta is – fő ellenségének kiáltott ki az Egyesült Államok. Dehogy érdekli Amerikát a demokrácia, a fékek meg ellensúlyok blablája mögött a nyers hatalmi, üzleti érdekeket találjuk mindig. Hiszen egyébként valószínűleg már rég porig bombázták volna mondjuk Szaúd-Arábiát…

Engem, magyar állampolgárként a hideg ráz attól, ha egy másik állam képviselője úgy érzi, kioktathat bennünket arról, miként kellene élni, itt, a mi országunkban. Különösen hányingert keltő, ha ezt egy olyan állam képviselője teszi, amelyiknek semmiféle erkölcsi alapja nincs arra, hogy másokat akármiért is megszóljon. Különösen irtóztató, ha ezt úgy teszi, hogy a tények a legkevésbé sem zavarják.

Mindenesetre komikus, hogy egy olyan ország kritizálja a magyar Alkotmánybíróság működését, ahol nincs is ilyen intézmény, az e funkciót nagyjából betöltő Legfelsőbb Bíróság tagjait pedig a mindenkori elnök nevezi ki, nem kilenc évre, hanem életfogytig, s természetesen olyanokat, akik az adott elnökhöz és pártjához igen csak közel állnak. Vagy mit kezdjünk a bevándorlással kapcsolatos kritikákkal attól az országtól, amelyik vonakodik befogadni a menekülteket azokból az országokból, amelyeket nagyjából ő bombázott szét, vagy tett élhetetlenné, s amúgy meg a déli határán akkora falat húzott fel, hogy a kínai császárok is megirigyelnék, s ráadásul határőreik nem haboznak használni fegyvereiket, hisz tűzparancsuk van.
Szóval a nagykövetnek lehet véleménye, el is mondhatja, de azért illő szerénységgel kellene mindezt tennie. A hosszú amerikai hallgatás után újra felmelegített vádak azt a gyanút erősítik, hogy nem véletlen ennek a beszédnek az időzítése. Tudjuk, az USA jelenlegi adminisztrációja Soros György nyomán azt szeretné, ha Európa minél több bevándorlót befogadna, s ennek a törekvésnek jelenleg egyik legnagyobb akadálya a magyar kormány, Orbán Viktor. Akinek egyébként egyre több követője akad szerte Európában. Gondoljunk csak a lengyel választásokra! Ez nagyon fájhat most Soroséknak. S ha nekik fáj, úgy fáj az amerikai „demokratáknak” is. Régóta köztudott ugyanis, hogy például az egyelőre legesélyesebb demokrata elnökjelölt, Hillary Clinton egyik fő támogatója George Soros. És persze a Clinton-alapítványon keresztül Norvégia is, de az már egy másik történet.