Ez hosszú lesz, ezért inkább két részletben közlöm. Ilyen volt (legalábbis számomra) az Olvasás Éjszakája.

Megpróbálok beszámolni az Olvasás Éjszakájáról, illetve azon pár rendezvényről, amin résztvettem. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de a hatos villamos megszakított pályán közlekedett, és többször elmondtam magamban, hogy szeretem a BKV-t, de hiányzott a hangomból az igaz meggyőződés. Viszont ennyi kellemetlenségtől még nem hagytam eltántorítani magam.

Kezdtem a Fókusz Könyváruházzal, inkább csak véletlenül, mert a programokat nem volt könnyű kibogarászni. Viszont önkéntelenül is jól választottam. Elsőnek Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív című könyvéről beszéltek. Ez két elbeszélést tartalmaz, az egyikben egy kisfiú próbálja feldolgozni a gyászt, a másikban egy tizenkét éves lány ír naplót arról, hogy hamarosan megvakul. Külön érdekesség, hogy az utolsó pár lap Braille-írással jelent meg. Illetve azzal is. Ennek a történetnek a hősnőjét Zsilikének hívják, ami persze becenév.

Mielőtt a történet ismertetésére sor került volna, egy versrészletet idéztek Imolától, ami máris megtetszett. Nem jegyzeteltem, ezért csak emlékezetből idézem:

Reggel szárnyakkal ébredtem.

Így könnyebb volt ablakot tisztítanom.

Párhuzamosan ugyanott volt egy másik rendezvény is a földszinten, Egy zabálnivaló játék címmel, valamiféle táblajáték, a tervezőjével kellett kiállni, A Londinium hercege című könyvhöz tartozott, és kannibálos játék volt, legalábbis a leírás szerint. Én viszont úgy döntöttem, ennyire nem vagyok éhes.

Aztán elmentem az Alexandra könyvesházba, mert az ottani rendezvényre már nagyon készültem. Tiboru (Tóth Tibor) szerepelt, most jelent meg az új könyve, a kissé nyelvtörő hangzású Kémek krémje címmel. Tavaly megvettem a Konteo-könyveket, tetszettek is, ezért most kiváncsi voltam mind az előadásra, mind az új könyvre.

Megint csak azt írhatom, hogy nem jegyzeteltem, ezért csak emlékezetből idézem fel az elhangzott neveket.

Christoher Marlowe.

Igen, ő az, akit azzal gyanúsítanak, hogy ő írta Shakespeare műveit. Viszont saját nevén is jelentős életművet hagyott hátra. Nos, ő oxfordi diák volt, de az idejét inkább sörözéssel, nőzéssel és némi késeléssel töltötte. Így aztán nem volt nehéz dolga őfelsége Erzsébet királynő emberének, amikor beszervezte. Elsősorban a kocsmai fülelésben jeleskedett, ott találta meg az álcázott katolikusokat és/vagy a spanyol kémeket. Ennek fejében törölték a régebbi „csínytevéseit”. Ez megtörtént még egyszer, de aztán az ittas szerző kicsit túl sokat fecsegett. Nem sok időre rá pedig egy késszúrás végzett vele egy matrózkocsmában. Érdekes véletlen, nemde?

Ernest Hemingway

Ő nem túlzottan lepett meg, még akkor sem, ha nem túlzottan kedvelem a könyveit, nekem túl macsók. Ráadásul nem túlzottan lelkesedem sem a bikaviadalért, sem szépséges élőlények céltalan lepuffantásáért.

Ami a hírszerzői munkát illeti, a spanyol polgárháborúban kezdte, elég jó fedéssel, hiszen újságíró (is) volt. Folytatta a világháborúban, de végül is az alkohol iránti szenvedélye lett az erősebb, ezért aztán ejtették.

Következett Julia Child, (végre egy nő) aki kiemelkedő egyéniség volt, lévén hogy 190 centi magas volt. A tévés főzőműsorait még ma ia adják Amerikában, és egy felmérés szerint bár 2004-ben halt meg, még mindig többen ismerik fel fényképről, mint az alelnököt. Ő a második világháború alatt a tengerészetnél dolgozott, és olyan gyakorlatiasnak és jó szervezőnek bizonyult, hogy rábízták a hírszerzői műveletek irányítását és értékelését. A háború után a férjével (akivel szintén a hírszerzésnél ismerkedett meg) Párizsba költözött, és nagyon megkedvelte a francia konyhát. Hazaérve először szakácskönyveket írt, majd fellépett egy tévés főzőműsorban is, méghozzá óriási sikerrel.

Következett Road Dahl, ő nem túl meglepő módon az angol titkosszolgálatnak dolgozott. Mint vadászpilóta kezdte, és ebben a műfajban nagyon jó volt, bőven akadt élményanyaga, és jó néhány meleg helyzetet élt túl. A háború után  a minisztériumban kínáltak állást neki, de inkább leszerelt, és írással kezdett foglalkozni. Hozzáteszem, teljes sikerrel.

John Le Carré. A róla mondottakról nem sokra emlékszem, mert kicsit túl sok volt az információ, és nem írtam le. Az is hozzájárulhatott, hogy sosem tudtam elolvasni egy könyvét sem, a huszadik oldal után letettem. Maradjunk annál, hogy az aktív munka után ő is író lett.

Frederick Forsyth. Őt viszont ismerem és szeretem. Ez a szerző mindig tagadta, hogy bármilyen kapcsolatban lenne a hírszerzéssel, pedig ha valaki elolvasta a könyveit, annak nem sok kétsége lehetett eziránt. Végül egy nemrégiben nyilvánosságra hozott interjúban elmondta, hogy valóban dolgozott Anglia javára, hiszen mint újságíró elég sok helyre eljutott, és sok mindent látott-hallott. Magamban hozzátettem, hogy mint híres író még ennél is jobb pozícióba került. Saját bevallása szerint sosem fogadott el pénzt, csak hazafiságból dolgozott. A kéziratait viszont mindig elviszi a kedves, régi ismerőseihez, és ha azt javasolják, hogy néhány bekezdést (esetleg fejezetet) húzzon ki, akkor meg is teszi. Tóth Tibor azt mondta, hogy érdekelné a cenzúrázatlan változat, és véleményét a legtöbb ottlévő osztotta.

Nekem ráadásul eszembe jutott a Keselyű hat (filmen három) napja, ahol a főhősnek az volt a munkája, hogy megjelent könyveket elolvasson, és összevessen ténylegesen megtörtént ügyekkel. Szomorúan állapítottam meg, hogy én sosem tudtam ilyen szuper állást kifogni. Igaz, ha meggondolom, az ott dolgozók elég csúnyán végezték,

Az előadás után aláírattam a megjelent könyvet, és a fentebbiekre is rákérdeztem. Tóth Tibor szerint valószínű, hogy ilyen „olvasókör” valóban létezik.