Sík Sándor

 

Kemény parancsolat

 

Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad, 
Mint fényben és illatban megillanó madárka. 
Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba, 
S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.

Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél, 
Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén, 
Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén, 
Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.

Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát 
Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad. 
Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad, 
És verje újra ujjad a királyok dalát.

Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot 
Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz, 
És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás, 
S inaid vígan ropják az áldozati táncot.

Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed, 
Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül, 
De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül 
Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!

Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél. 
Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid, 
Virágszemeivel szemed közé vakít. 
Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.

E lánccal vonna még az elhagyott világ: 
A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja, 
A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja, 
S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;

A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál, 
Amik elől lezártad a pilláid korán, 
És az az esti illat, mely rádsuhant puhán, 
Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.

De én nem akarom, hogy a szemed lezárd, 
És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál, 
És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál. 
Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.

Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed 
A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom, 
És illanjon az illat: virág légy, akarom, 
De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.

Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének, 
És nagyon és riasztón nagyot akarok én: 
Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény, 
Mert királynak születtél s királyok mesterének.

Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak, 
Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak, 
Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak, 
És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.

És hogyha sírna benned a haldokló virág még, 
És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont: 
Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd: 
"A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!"