Képzeljétek, mi történt ma velem. Tizenhat tébolyító zűr között egyszer csak látom a mai újságban, hogy ma zár a Bigot-kiállítás az Iparművészetiben. Erre rám jött a  lábrázás, mert bár a tárlat vagy két éve nyílt, legutóbb decemberben tököltem addig a múzeumban a Lechner-kiállításon, hogy a Bigot-ra már nem volt idő. Majd visszajövök - gondoltam. Ezek meg bezárják nekem.
Felhívtam a múzeumot, hogy is van ez, mondták, hát igen. Mire én, hogy háromnegyed öt. Mire ők, hogy siessek.
Hatra a Ligetben kellett lennem.
Kapa, kasza eldob, rohanva az Iparművészetibe át.
És de jól tettem. Azok a gyönyörűséges épületkerámiák, a szecessziós csodák, a csempéből formált biciklisták meg najádok, az a rémületesen túlzó, tizenkilencedik század végi pompa, amelyet annyira imádok. És elkaptam. :-)
Kollégám, Rózsa Gyula mesélte, aki a nyolcvanas években az Iparművészeti főigazgatója volt, hogy megadatott jelen lennie, amikor egy művészettörténész megtalálta az 1900-as párizsi világkiállításra készült, és az akkor vadiúj pesti múzeum által megvásárolt Bigot-pavilon elemeit a mélyraktárban. Leemelt egy szétrohadt papírba csavart valamit a polcról, kinyitotta, és rá volt írva nyolcvan éves tintával, hogy ez az. Azóta idézik a muzeológusok azt a bölcs mondást, hogy "műtárgymeghatározás legbiztosabb módja, ha kézbe vesszük".

Aki lemaradt róla, annak: http://www.imm.hu/hu/exhibits/view/217,A+Bigot-pavilon+%E2%80%93+szecesszi%C3%B3s+%C3%A9p%C3%BCletker%C3%A1mi%C3%A1k+P%C3%A1rizsb%C3%B3l