:-)))

 

 

A VENDÉG

(részlet)

 

„... Reggel volt, hét óra, és éppen a hőmérőt becsméreltem konok, kemény magatartásáért, amikor elsiklózik ablakom előtt egy feketerigó, és szó nélkül belehasalt a kutyaól előtt a hóba.
– Nono! – mondtam. – Mi ez? Motorhiba, vagy kifogyott az üzemanyag?
A kisrigó csak feküdt, szétterjesztett szárnyakkal, és nem válaszolt, de azonnal tudtam, hogy ilyen előkelő vendég csak hozzám érkezhetik. Siettem tehát a rokon fogadtatására azonmód, papucsban, házikabátban és tizennégy fok hidegben.
Mire megkerültem a házat, a vendég – sehol. Mivel azonban vendégem sorsával törődöm, belemásztam a hasig érő hóba, és betekintettem néhai kutyánk, Panni óljába. Feltevésem nem csalt. Ott ült a rigóka, mintha szégyellte volna a csúfos érkezést, és egyáltalában nem tiltakozott, amikor kézbe vettem. Azzal vesd el magad: befelé, mert a hóval együtt a mínusz 14 fok is elhelyezkedett lenge kabátom alatt.
Menet közben pár szóval vázoltam vendégemnek, hogy mi lett volna a sorsa, ha Panni még életben van, aztán bemutattam a feleségemnek, aki vendégünket homlokcsókkal illette, majd megjegyezte, hogy a lakásban egyenletesen elszórt havat kint is hagyhattam volna.
Ezek után a vendéget a kipárnázott ablakközben helyeztük el, és rizses hurkával kínáltuk, valamint húsdarabkákkal. A rigóka rá sem nézett, bár a begyiben nem volt semmi, s az éles szegycsont majd a bőrét vágta ki.
Ehelyett ugrálni kezdett, pedig aki hason érkezik vendégségbe, az ne ugráljon. Ezt finoman meg is magyaráztam neki, de konokul kitartott álláspontja mellett, és ki akart menni a további tizennégy fok mínuszba, mégpedig az üvegen keresztül. Erről mindenki tudhatja, hogy itt csakis rigóhölgyről van szó…
– Eresszük ki a szobába – vélelmezte feleségem –, felmelegszik, és talán el is tud repülni.
– Jó, de figyelmeztetem, hogy a vendég nem szobatiszta…
– Nem baj.
Kinyitottam tehát az ablakot a szoba felé, mire vendégünk leugrott a szőnyegre, és eltűnt a bútorok alatt. Úgy eltűnt, mint egy kis egér, de repülni – nyilván – nem tudott.
Ugrani azonban annál szebben, mert egy kis szárnysegítséggel már a széken volt, onnét az asztalon, könyvespolcon – hopp –, kitömött karvalyom fején, onnét pedig öreg hollóm mellett, aki üvegszemmel nézi a mulandóságot. Ott végre elhelyezkedett, mert a holló vastag, mohás ágon ült, s ezt vendégünk is megfelelőnek találta.
Megrázta magát, mintha a hidegnek még az emlékét is le akarta volna rázni, szárnyát nyújtóztatta, és ránk nézett, mintha azt mondta volna:
– Betyár jó meleg van itt, ezt nevezem légkörnek!
Azzal szunyókálni kezdett.
– Hagyjuk – állapodtunk meg –, majd meglátjuk… csak enne hát valamit!
Kimentünk reggelizni, s közben röpke előadást tartottam, hogy bizony – sajnos – az ilyen vadmadár idegen környezetben legtöbbször inkább elpusztul, de nem eszik.
– Tömjétek meg! – mondta madártudós barátom, mire kézbe vettem a vendéget, feleségem pedig kinyitotta a száját, s a már említett rizses hurkából kis gombócot nyomott a madárka torkára. A rigó méltatlankodva rázta ki az élelmet, s befejezésül alaposan belecsípett felháborodott nőm ujjába.
Ezzel a tömést be is fejeztük, a rigó pedig az ismert úton – szék, asztal, állvány, karvaly – már újra a holló mellett ült, és száját a fához kente, mintha a hurka minősége ellen lett volna valami kifogása. (Megjegyzem, ebben volt is valami… a hurka ajándék hurka volt…)
– Éhen fogsz pusztulni, fiam – figyelmeztette feleségem a konok szárnyast, és egyedül hagyott vele.
Én pedig dolgozni kezdtem.
Azaz kezdtem volna, de elképzeltem, hogy az éhség gyötri ezt a szegény madarat, agyonfagyott az éjjel! Hát most mit csináljak? Kezdjem el újra a tömést? Ekkor valami zörgés indult el mögöttem. Vagdosás és rágás. Hát ez mi a csuda?
Hátranézek, és még a lélegzetem is visszafogtam:
A rigó evett! A rigó almát evett!
Az almás kosarat behoztam a kamrából, mert ott az alma olyan hideg lett, hogy nem lehetett enni, és most a vendég – ide vadmadár, oda félénkség – úgy evett, mintha a világon sem lettem volna. Később leugrott, feltornászott a hollóhoz, én pedig hússal tömtem meg az almán vágott jókora lyukat, és vizet is tettem a kosár mellé, újsággal aláterítve az egészet. Talán így elfogadja…
Talán?
Evett, ivott, sőt fürdött is, megfelelő locspocst alkotva a szőnyegen.
Kisurrantam, és behívtam feleségem, aki egészen ellágyult.
– Hát nem édes?… Most már itt marad, de valami nevet is kellene adni.
Hosszas vita után a Mari névben állapodtunk meg, s ezzel a vendéget családtaggá avattuk. Mari ezek után birtokba vette szobámat. Félénkségről a továbbiakban szó sem volt. Éléstárát a holló alatt helyeztük el, ahol a rigóka mindvégig kitartott, s ott is aludt a nagy, fekete madár mellett.
Másnap már elég jól repült, és reggel halk csettegéssel ugrálta körül a szobát, és evett, evett, evett…
Feleségem pedig – egyre komorabban – takarított, takarított, takarított.
Nem, Mari egyáltalán nem volt szobatiszta, s amikor legújabb könyvem is áldozatul esett Mari könnyed magatartásának – betelt a mérték.
-Valamit kell ezzel az állattal csinálni – sziszegte nőm, és úgy nézett Marira, ahogy csak egyik nő tud nézni a másikra.
De ekkor a rigóka már jól repült, sőt nagyon jól repült, és egész nap nyugtalanul repkedve szemlélte a külső rigókat a kertben, de az üvegnek már nem repült neki. És mivel az idő is megenyhült, harmadnap délben kinyitottam az ablakot.
– Eredj, Marika – mondtam fejedelmi mozdulattal –, vár a famíliád.
Mari azonban nem vette tudomásul a nyitott ablakot. Lehet, hogy azt hitte, ott van még az üveg, de nem ment. Vártunk, vártunk. Dőlt be a hideg…
– Nem akar elmenni? – rémüldözött nőm, de Marit a hatalmas prüsszentés sem ijesztette meg. Nem ment.
– Marikám – könyörögtem –, ide nézz! – És az egész éléstárt az ablakpárkányra tettem; a rigóka ezt már megértette. Odaszállt, kényelmesen megreggelizett, és búcsú nélkül elrepült.
– Majd kínálkozol még vissza – szólt utána a feleségem az utolsó szó jogán, de én kételkedtem. Nem lesz már ránk szüksége, tavaszodik.
De tévedtem! Ma reggel szellőztetek, hát ki ül az öreg hársfa ágán, mint Mari. Tévedés kizárva, mert piros cérnát kötöttem a lábára.
Hintázik Mari az ágon, és befelé pislog.
Bevallom: lesütöttem a szemem, aztán óvatosan és galádul becsuktam az ablakot.”

Fekete István

 

 

:-)))