Sík Sándor

A mécses

Míg ifjú homlokunkon a hajnal koszorúja, 
Amíg nevet a napfény és csodákról mesél: 
Tárjuk ki a szívünket, hadd járja fürge szél, 
És tűzzel simogassa az új nap arany ujja.

Mert szállton száll az óra, s az est jő könnyesen, 
Sok bolygó tűz kísért és ingó, álnok árnyak, 
És minden régi sírok rémei visszajárnak. 
Akkor fáradt szemünket húnyjuk le csöndesen.

És gyújtsuk meg a mécsest, a belülvalók mécsét. 
Tüzénél tágult szemmel láss ősi titkokat, 
A percek suhanását, a könnyek születését

Titkát a titkos múltnak s a titkosabb jelennek 
S az eljövendőségnek, és mindent, és magad. 
És sírj egy csendes himnuszt a kettős végtelennek.