Jártam ma a MÁV irattárában, és mit mondjak: keserű irigység mardossa azóta a lelkemet. Egy normális hely, ahol normális munkát végeznek az emberek, békén hagyják őket és még értelme is van. Legszívesebben odaláncoltam volna magam valamelyik bútordarabhoz.

(Egyébként meg egyesítettük az irattárral a nálam lévő vasutas szolgálati táblát a náluk lévővel, és most már rend van, Szabó Balázs adatai hiánytalanul megmaradnak az örökkévalóságnak.)