Az úgy volt, hogy Moszkvában szálltunk föl a vonatra és már négy napja zötyögtünk - hatezer kilométeren keresztül csak hó és nyírfácskák.
Eszméletlenül szép volt.
A szomszéd fülkében egy fiatal angol pár lakott, nagyon szép királyi angolt beszéltek, amennyire meg tudtam állapítani. Eccercsak megállunk a semmi közepén, jön a gyezsurnaja és mindenkit leterel a vagonból. Erre hozzám fordul a szomszéd csaj és megkérdi tőlem:

– Tessék mondani, most le kell szállni?
Így magyarul. Még jó, hogy nem beszéltük ki őket túlságosan.
Szóval leszálltunk, én ingben. Kicsit később kiderült, hogy azért, mert a határra érkeztünk és átszerelik a vonatot széles nyomtávról normálra. Ez Csapnál úgy történt, hogy közben az utasok a helyükön maradtak. De itt nem. És persze már nem engedtek vissza, hogy felöltözzek. Úgyhogy bemenekültünk a váróterembe, ahol semmivel nem volt melegebb, de legalább figyelhettük a tüdőbajos büfésnénit (klasszikus kismamacipő, fejkendő), aki mérsékelten friss sült halat, valamint ötliteres dunsztosüvegekből merőkanállal kimért almakompótot arult.