Nem akarom rossz irányba terelni a másik topicban a témát ami inkább ide valósi!

 

 

Balla D. Károly

Kárpátaljai író cikke.

VIRTUÁLIS HAZA A MAGASBAN

Ungváron lakom, a Várhegyen. Apám szerint kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet,
A mögöttünk magasló vár bástyájáról észak-északkelet felé nézve azt látom, hogyan torlódnak egymásra a hegyek, végig a folyóvölgyben. Ha tekintetem áthatna a messzeségen, Verecke híres útját követhetné. Dél-délnyugat felé fordulva pedig szinte lábamat becézi a csendben csordogáló Ung, s azon túl már az Alföld sok száz mérföldje kezdődik. Ám hiába meresztem a szemem, tudva, merre kereshetném Naményt, Nyíregyházát, Debrecent, a szürkésen vibráló horizont lezárja a látható világot.

Hogy messzebbre lássak, elhagyom a bástyafokot. Visszatérek otthonomba, a padlásszobába. De nem nézek ki apró ablakán. Alig kisebb sötét üveg, számítógépem
monitorja elé ülök. Csöndesen duruzsolni kezd a gép, és a képernyő liliomkelyhében megjelenik a nagyvilág.

Furcsa dolog a szabadságérzés. Van, akit a Hortobágy közepén fog el, van, akit a tengeren, vagy a végtelen hómezőn. Engem inkább egy város forgatagában sétálva, vagy a füvészkerti padon ücsörögve. De a kellemes érzést gyakran megzavarta valami szorítás a gyomorszájam táján. Költő barátom magyarázta meg: kisebbségben élők pszichoszomatikus szorongása ez. Lelki gyomorfekély, lenyelt sérelmek sava okozza. A gyógyulás reménytelen, a környezetváltás sem segít, az ember elköltözik, de a gyomrában a kis görcsöt magával viszi a másik idegenségbe.

Néhány éve, úgy érzem, mégis rátaláltam a legjobb ellenszerre. A szabadság új dimenzióját nyitotta meg előttem. Amikor az első elektronikus levelemre az óceánon túlról szociológus barátomtól két perc alatt megjött a válasz, olyasmit érezhettem, mint azok, akik részesei lehettek különleges pillanatoknak: kattogni kezdett az első távírógép, megszólalt az első rádió, kifényesedett az első televízió képernyő.

És a levelek után: honlapok, információk töménytelen mennyisége… Jó évtizede minálunk nem lehet a friss magyarországi napilapokhoz hozzájutni, de a varázslatos technikának hála, egy ideje már késő este olvashatom a másnap reggeli híreket. És nem kell kétségbeesnem, ha egy fontos könyvet nem találok a könyvtár nem túl gazdag magyar állományában.

Komoly írótól hallottam: az Internetet nekünk, magyaroknak találták ki. Ez persze így nem igaz: tudvalevő, a világháló titkos hadi fejlesztésekből nőtt át a civil szférába. Ám, ha arra használjuk—és erre gondolt az író is--, amire nagyon alkalmas, hogy a világban szétszakadt egynyelvűek érintkezési csatornája legyen, akkor jelentős szerepet játszhat az oly rég óta áhított nemzeti integrációban. Illyés Gyula álma, high-tech támogatással: virtuális haza a magasban.

Mégse váljunk a képernyő hipnotikus fényének rabjává. Néha álljunk fel mellőle, és hogy megbizonyosodjunk, tudjuk-e még, melyik irányból nem látni Vereckét és Debrecent—kapaszkodjunk fel a vár bástyafokára.