-Hát megint eljöttél...
-Hiszen mindig eljövök,és sosem megyek el innen igazán.
-Pedig nem itt laksz,távolról jössz,s bizony nagy út van mögötted!
-Akárcsak Te öreg!De miért zavar ez téged?
-Ó nem,kérlek ne haragudj vénséges lelkem kíváncsiságáért!
-Nem haragszom!Nekem az nem erősségem...
-Oly nagyon szeretem mikor itt látlak!A cseresznyefák árnyékában.Bár most kopárak,ruhátlanul,meggyötörten strázsálnak a part mentén,talán az elmúlást vigyázzák.
-Így érzed?
-Érezni?Mi az már nekem,kedvesem,vén léleknek?Csak jövök és megyek,ide küldenek-oda terelnek,szeretnek és félnek tőlem.Pedig én csak adok,önzetlenül...
-De sokszor vagy mérges s olyankor ki ne félne tőled?
-Írd korom számlájára,kérlek...
-Ugyan mit számít a kor?Ki az öreg,s ki a fiatal,s ezt ugyan ki döntheti el?Halandó nem!Mert...A kor csak falevél az idő viharában,s lehull mielőtt új virágokat láthatna a saját kis családfáján.Kis virágokat kiket testével óvhat széltől és vihartól,napfénytől és esőtől,jégtől.De a vihar erős,s a levél kinek gyermeki lelke reped meg ilyenkor,úgy érzi,hogy ez az elszakadás örök,és többé sosem térhet vissza az ágra melyet a fa táplált.A fához,kinek nem ismeri minden ágát,levelét és virágát,de tudja,hogy oda tartozik,egy velük,s ha egy is lehull az olyan mintha ő maga zuhanna az elmúlás avarjába.S ilyenkor esik az eső,mert az ég is megsiratja fáit,leveleit,s neki-nekünk nyíló virágait.Lehullunk s talán elfelednek mindnyájunkat.Csak az a vihar nem vár,rohan tombolva és lélektelenül,majd letép,talán rád sem nézve,egy pillantásra sem méltatva,s visz magával messzi,soha meg nem érthető,az emberi értelem számára felfoghatatlan távolságokba,dimenziókba,vadidegen hegycsúcsaira a Teremtőnek,melyekre felérvén szembesülünk egy hihetetlen érzéssel-telve örömmel ,nevetve-miszerint minden olyan ismerős,mindenki barátként tekint reánk,s velünk madarat lehetne fogatni,melyet aztán boldogságban fürödve engednénk szabadon,mert megértjük az üzenetet mely a bús emlékek szertefoszlott perléiből áll össze szemeink előtt,...hazaértünk...
S a Teremtő kiben addig talán nem is hittél,de eszedbe jutott a pillanat egy legapróbb pillanatában-mikor a viharos szél elszakította aladdig elszakíthatatlannak vélt és gondolt kapcsolatodat az ágacskáddal-,a fiát küldi,hogy ő óvjon tenyerében a zuhanástól-hol védtelenebbek és árvábbak nem is lehetnénk-az örök kérdés felé utazván egy örvénylő pillanatban.Aztán a nagy út végén a Fiú tenyereiben tartva,lágyan,türelmesen-kedvesen meséli el honnan jöttem,miért volt az a vihar,s miért nekem...Könnyeivel símogatja érzéseidet és észreveszed,hogy újra egy ágra tesz,ugyanazon fának ágára ahonnan nemrég lehullottál,hogy az a vihar mint szerető dadus ölel körbe melegen,izzó szeretettel,s látod ahogy lelkének tiszta forrásvízével öntözi a fának,ki tudja-egyedül Ő-milyen mélységeket ostromló gyökereit,mosolyával adva neki a napfényt.
-Könnyeivel?Mi a könny?
-A tisztaság vize,ki a lélekből és a szívből fakad-mert ott fogant mikor kiűzettünk a Paradicsomból-,s a lélektükörben omlik alá.
-Víz...Oly szépen mondtad...
-Az ember sokszor csapja be önmagát,mert másként,szebb glóriában fürödve akarja látni saját gyarló valóját a másik szemében.De a vízbe nézve mindenki önmagát látja,a saját lelkébe kap igaz betekintést,s a szív ilyenkor soha boldogabban nem verdeshetne örömében,mint a szabadságát visszanyert madár.
-Köszönöm,hogy ezt elmondtad!Hát ilyen fontos az embernek a víz...
-S Te ezt pontosan tudod,drága öreg barátom!Hisz neked is az...
Szégyellem,hogy melegséget sugárzó szavaidat ily módon,elmúlt idők levetett ruháiban hallgatják gyermekeim,rokonaim,testvéreim,mint az emberek az ősi vihar,az elmúlás,a végső búcsú pillanatait.
-Pedig a víz sem áll meg csak lelassúdik,s aztán rohan tovább mert dolga van...
-S viszi a leveleket...
-S hozza az üzeneteket...
-Sírni tudnék ilyenkor ,kedvesem...
-Ne tedd kérlek.Ne sírj,mert olyankor félnek tőled az emberek,kik még nem tudják,hogy neked is lelked van,s mikor már nem bírod tovább ki kell engedned magadból mindent,különben megfulladnál önmagad lelki medrében.
-Testvérkémet várom itt amúgy...Itt szoktunk mindig találkozni,s egymásba karolva vágtázunk sokfelé,megnézve várat,templomokat,fákat,hidakat,leveleket...embereket.
-Nekem is van testvérkém...
-Hát nem csak volt?
-Nem!Van és lesz míg víz folyik a mederben s vér szíveinkben!Tudod minden levél visszatér egyszer fájához,mint mondottam,várva a még ittmaradtakat.A fához melynek testvér-önmaga innen nézi önmagát a Teremtő tükrében.
-Bocsáss meg ha nem érteném...Tudod én csak úgy vagyok itt,időtlen idők óta.Nem bánnád ha itt várnám meg veled a testvérkémet?Szeretnék veled maradni,melletted...
-Megtisztelsz,én is jól érzem magam bölcs és kedves társaságodban!
-Nem süt rád nagyon a nap?
-Szép valójának árnyékával óv csillogó sugaraitól e bájos,egykoron talán szerelmet kereső hölgy...
-Ó,itt jön ő!Mennem kell bocsáss meg nekem kérlek!
-Nem haragszom,hisz tudod!
-Nézd!Virágzik a táj...A cseresznyefák...Neked nyílnak virágaik!S a szél puhán fújja őket hátamra.Boldogok...
-Mert tudják,hogy a lehullás nyomában ott van az ősi lehellet ki továbbrepíti őket az örökkévalóság óceánja felett,vissza oda ahonnan indultak,majd újra találkoznak,s akkor együtt kezdenek-kezdünk mindent újra.Vagy csak folytatjuk...Örökkön-örökké,amíg csak egy ember is lesz aki őszintén,feltétel nélkül tud majd szeretni.Tegyél meg nekem egy nagy szívességet,kedves barátom!
-Bármit,szívesen!
-Vigyázz rá és ne bántsd ezt a várost kérlek,mert nagyon szeretem!
-Jó!Tudod én is nagyon szeretem!Mielőtt tovább mennék,kérdeznék valamit én is tőled...Azt már értem,hogy azért látlak itt oly sokszor,mert itt van a szeretett fád,s annak ágai és levelei kik oly fontosak neked,s mert szívedből szereted ezt az ősi,gyönyörű várost!De ma nemcsak ezért vagy itt igaz?
-Nem!A mai nap különleges...Ma harmincöt perce,hogy szeretett családfám ágára szállhattam...
-Nem értelek kedvesem...
-Ami a Földön egy év,az nálunk,a Mennyben,csak egy perc...
..................................----------------------.....................
Aprócska kis könnycseppek hullottak a fűszálakra,a Szirén szobra alatt,a strand sarkantyújánál,ott hol kistestvérét,a Rábát várta az öreg Duna,s a fiú ki a vén folyóval beszélgetett a cseresznyefák rózsaszínű virágainak lágy szellővel fellebbentett függönyén át, boldogan nézte szeretett városát,Győrt...
A cseresznyefák eltűntek azóta,ha holnap keresnéd már nem fogod őket ott találni,s talán nem is voltak ott.Kérdezd meg a Dunát,a Rábát,akár a várost,vagy a hidat amelyen éppen által mész,kiknek lelkük van.Talán csak álom volt?Mi még nem tudjuk mekkora lelkük van,s hol húzódik a valóságnak s az álomvilág határának vékony mesgyéje!
De Ő már tudja...

Stark Péter