1956.

 

Az első történetemet 1997 telén mesélte el a velem egy fedél alatt meghúzódó Birgi (Birgenstock József), gyulai hajléktalan.

 

„A forradalom alatt bezárt az iskola is, az embereknek nem volt idejük ránk, gyerekekre, csavarogtunk egész nap. Egyszer csak híre jött, hogy Csabáról jönnek az oroszok! Erre a mi rendőreink elbarikádozták magukat az épületben. Én elbújtam a közelben egy gesztenyefa mögé és vártam, mi lesz? Hát tényleg jöttek, egy harckocsi jött, rajta egy szakasznyi orosz gyalogossal. A rendőrség előtt keresztbeálltak a sugárúton és egy tolmács bekiabált, a bennlévők adják meg magukat. Szó szót követett, végül az oroszok elunták a dolgot, fordult egyet a tank és BUMM! A bejárati ajtó tokostól-falastól beszakadt. Az orosz bakák meg be és ami a vasalt csizmákkal meg a puskatussal belefér, verték a rendőröket becsülettel. Csontok-orrok reccsentek, egy rendőr a csukott ablakon repült ki! Már szállingóztak kifelé a győztes oroszok, megpakolva a rendőrök kenyér és csokoládé készletével, mikor sípolás-csikorgás! Odakapom a fejem, hát a kisvasút személyvonatja érkezett a csata színhelyére és néhány méternyire állt meg a tanktól. Namost azt tudni kell, hogy az egyszeri orosz ember a gyerekeket és az időseket nagyon szereti és féli. Hát a vonatból, bár tömve volt, egyetlen egy öreg nénike szállt csak le. De az sem akármiért! Esernyőjével rátámadt az oroszokra! És megfutamította őket, sűrűn puffogtatva hátukon-vállukon az ernyőt, egész a harckocsiig zavarva őket. Ekkorra már egész csődület gyűlt össze a helyszínen. A motor beröffent és a tank hátratolatott a vonat útjából, a nénike visszaszállt a kisvonatra mely továbbment. Az oroszok még adtak nekünk gyerekeknek csokoládét, majd elindultak a vonat után a sugárúton, bele-bele géppuskázva az egykori burzsuj villákba.”

 

Következő történetemet Nagy Sándor nyugdíjas vasutas mondta magnószalagra vele készített riportom alkalmával 2002.III.26.-án.

„…

1956-ban meg hogy jártunk? Kitört a forradalom. Jött ide az állomásra Kesztyűs Mátyás, a cukorgyári répaosztály vezető. Emberek, nagyon nagy baj van! – mondja – Dobozon olyan hergeltek az emberek, hogy nem dolgoznak, nem hajlandók a répát vagonba rakni. Le kell álljon a gyár répa nélkül, egymillióba van, ha mindent ki, meg bekapcsolok! Hozzanak már nekem Mezőhegyesről répát, ad a MÁV tíz négytengelyes kocsit, ha vállalják! Segítsenek!                                                               

Binges Bandi, Sánta Miska sógorom, meg én elvállaltuk. Ráfy meg szervezett egy másik csapatot másik tíz vagonra. Mikor mentünk, nem is volt semmi baj. Fent mentünk Mezőhegyesre (Fecskési vonalon, FF), ott megrakták a kocsikat és irány vissza. Hát sose felejtem el, Kaszaperen, ha laktak kétszázan, hát azok mindahányan ott álltak a vágányban kapával-kaszával, meg ami ütőeszközt el tud képzelni! Már messziről kiabálták, hogy álljunk meg. Ott ültem a motorban Binges Bandi mellett, mondom neki : - Bandikám, meg ne állj, mert ezek itt ütnek agyon minket! Menjél, ne törődj velük, nem mi tehetünk róla, ha nekik nem jó! Át is robogtunk, ugrottak ki a vágányból!

Másnap megint fordultunk egyet, hát ekkor meg senkit nem láttunk. Fűszegen meg részeg doboziak álltak elénk. Velünk volt Mátyás, ő dorgálta meg őket, hogyha már dolgozni nem hajlandók, akkor azt miért bántják, aki hajlandó? Így nem állt le a gyár azon az őszön!

…”