85 tavaszán, amikor életemben először és utoljára Leningrádban jártam, hamar kiderült, hogy csak én nem ismerem ezt a népszokást. (Mondjuk hiába is ismertem volna, az ilyesmihez reménytelenül hülye vagyok.) Az útitársak, akik előző évben orosz nyelvi részképzésen ott voltak egy fél évig, egy szűk hétre dugig rakott bőrönddel érkeztek - nem is értettem. Aztán jött a gyezsurnaja, és élénk orosz nyelvű társalgás kíséretében gazdát cserélt a betárazott farmernadrág- és skálás nejlonzacskó-készlet, meg az ilyen-olyan szappanok, körömlakkok, mittudomén. Visszafelé viszont ezek a törékeny bölcsészlányok még jobban meg voltak pakolva: holmi barkácsgépekkel. Ellenben az én évfolyamtársaim, akik akkor töltötték a féléves penzumot, lényegében pakk nélkül tértek haza. Az első kósza tavaszi napsütésnél eladták a rajtuk lévő télikabátot is, mert az ösztöndíj semmivel sem volt busásabb, mint idehaza.