Harmincvalahány éve egy szülőtársnak – aki a Békevilágtanács elnöke volt – azt javasoltam, hogy vigyenek ki minden gyereket a baráti Szovjetunióba vagy az NDK-ba, hogy legyen motivációjuk a nyelvtanuláshoz. Mint tudjuk, ez nem valósult meg. Kivéve a saját gyerekeinél, akik a Fekete-tengeri Artyekben töltötték a nyarat...

Az úri családoknál – még akkor is, ha nem nagyon volt semmijük – mindvégig megmaradt a neveltetés fontossága és a gyerekek nyelv- és zenetanulásának megszervezése. Volt családi összefogás a kibekkeléshez, a nagynénik nem tudtak ugyan adni a gyerekeknek értékes ajándékot, de tanították őket nyelvre, zenére.

A hatvanas években a nyelvet igénylő állásokban (pl. a külkereskedelemben) bizonyára döntő többségben voltak az ilyen családokban nevelkedett emberek annak ellenére, hogy – elvileg – ott komoly szűrésen ment át mindenki, még levelezniük sem nagyon lehetett a külföldi rokonaikkal.