Ez egy szép összefoglaló. Kis kiegészítés a nyolcvanas évekhez:

Szakmunkásképzési célú szakközépiskolában a szakmai gyakorlatok az általad leírt felosztásban működtek, azzal a különbséggel, hogy a III. évfolyamon kéthetenként négy műhelyi/üzemi gyakorlati nap volt, általában tömbösítve. Ehhez jött még nyáron négy hét kötelező műhelyi/üzemi gyakorlat.

Főiskolán/egyetemen is volt évi egy hónap kötelező termelési gyakorlat. Ebből az első év után "kétkezi" gyakorlat, ahol szakmai fizikai munkát kellett végezni. A szakmunkásbizonyítvánnyal rendelkezők kérhettek felmentést ez alól. Az egyetemi négyszer egy hónapból egy hónapot kötelezően külföldön (leginkább az NDK-ban, vagy a Szovjetunióban) kellett eltölteni. Negyedév végén segédmérnöki gyakorlat volt, ott már tervezők mellé beosztva kellett mindenféle piszlicsáré feladatot elvégezni.

A szakközépiskolát végzettek felsőoktatási nehézségeit én (érintettként) kissé másképp éreztem. A túlzott önbizalom természetesen jellemző volt, de az leginkább abból adódott, hogy ebből az iskolatípusból általában az osztály legjobbjai kerültek egyetemre, vagy főiskolára, kik megszokták, hogy komoly erőfeszítések nélkül is könnyen tudnak jó eredményeket elérni. Másrészről, a szakközépiskolai alaptudományi képzés sokkal gyengébb volt, épp ezért az egyetmen sokkal nehezebb volt az alaptudományi tárgyak (matematika, mechanika) tanulása a szakközépiskolából érkezetteknek. A középfokú szakképzés előnyei később jelentkeztek csak.

Budapest-vidék összehasonlítás: az én tapasztalataim homlokegyenest ellenkezőek voltak. Nyelvekből a budapesti iskolákban érettségizettek sokkal jobbak voltak (én a "gyenge" szakközépiskolai orosszal mindig a legjobb nyelvi csoportban voltam, csupa budapesten érettségizettel együtt). A matematikai és alaptudományi törésvonal inkább a gimnázium-szakközépiskola tengelyen húzódott, földrajzi különbségre nem nagyon emlékszem.