47007

 

 

Természetesen ez a kép is már meg van fejtve – nem is volt nehéz, hiszen jól láthatóan Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet emlékét őrzi az obeliszk.

Megállom és nem másolom be ide Áprily Lajos csodálatos versét, de igen csak ajánlom mindenkinek, aki erre jár, hogy hallgassa meg azt Darvas Iván előadásában!

 

De van ezen a képen más is, amely megérdemli figyelmünket: Néb Máriának, „színművészetünk egyik jeles elő harcossának” a síremléke.

 

 

Sok helyen olvastam már róla, de csak közhelyeket, hiszen oly régen élt, hogy már a rá emlékezőkre emlékezők is rég a feledés homályába vesztek. (1799-1884)

Akkor élt, amikor a színészek nem hogy Thália szekerén jártak, hanem Thespis kordéján ültek!

Bár éppen ő erre nem jó példa: 1799-ben született Kolozsváron és már gyermekként fellépett a színpadon (mit is szólhatott hozzá orvos apja?), majd az első magyar kőszínház, a kolozsvári Farkas utcai színház tagja lett 1821-ben és 1847-es visszavonulásáig nem is hagyta el szeretett városát.

Érdekes, hogy a Színházművészeti Lexikon és az Életrajzi Lexikon is azt írja, hogy 1819-ig volt a színháza tagja- itt egy űr következik, majd ’47-ben visszavonul – hiába kevés a forrás.

Az állítás lehetetlen, és ha szorgalmasabban kutatunk, akkor csak rábukkanunk egy-két adatra.

 

Így például 1839-ben fellépett Jónás Dániel: „Torda hasadéka vagy elkésett kincskeresők" című 4 felvonásos vígjátékában, a kolozsvári Nemzeti Színházban.  Ekkor a Néb Mária jutalom játékaként előadott darabnál jobban tetszett a művésznő — a Nemzeti Társalkodó szerint.

 

Bizonytalan itt minden: például ki ez a Jónás Dániel?

No de még a darab címe sem bizonyos, hiszen Déryné Széppataki Róza szerepei közt ez a vígjáték „Torda hasadéka, avagy üres a zsák mégis kincs” címmel szerepel.

 

Továbblépve az időben a színház 1841-i évkönyvében is szerepel az állandó színésznők közt:

 

Déryné assz. szület. Széppataky Rozália

De Cau Mária k. a.

Néb Mária k. a.

Udvaryné assz. szület.Soós Janka

 

És így tovább.

 

Sajnos ennél többet nem tudtam meg róla, sem szerepeiről, sem magánéletéről.

Nem ment férjhez (Szentpétery Zsigmond is kérte), egyedül élt, visszavonulása után a testvérénél élt, unokahúgai temették el és állították a síremléket.

 

A színház ebben az időben nagy, nemes, nemzeti ügy volt. A magyar fennmaradás zálogaként tekintettek rá, látogatása hazafias kiállás volt.

 

A színészek iránt a lelkesedés időnként határtalan volt, persze ez nem terjedt ki minden esetben az anyagiakra is, állítólag élete vége felé Néb Mária is rászorult a jótékony nőegylet támogatására.

 

És itt kapcsolódik a 47002 számú kép is, amely szintén a Házsongárdi temetőben készült.

 

 

Újfalvi Sándorról van szó tehát, aki végrendeletében szakaturai birtokát a Kolozsvári Nemzeti Színháznak hagyta, mely adománytól a magyar nyelv és magyar szellem ápolását várta.

 

De térjünk vissza Néb Máriára, aki 1847-es visszavonulása után már csak egyszer lépett színpadra, 1871-ban, a színház 50 éves fennállásának ünnepségén – de már itt is csak egy élőképben.

Olvasott, írt, gondozta pályatársai sírját és nevelte testvére leányait.

1884. január 17-én halt meg, Hosszú Szappany utcai lakásában (ma Brassai Sámuel utca), onnan temették el az unitárius vallás szertartása szerint.

 

Végezetül, miután szó esett előharcosról, színészetünk apostolairól és egyéb magasztos eszmékről, hagyjuk, hogy elkalauzoljon a színházba Paget János, aki éppen a szóbanforgó időszakban, 1839-ben járt Kolozsváron:

 

„Színházba is elmentem néhányszor, inkább kötelességből, hiszen egy árva szót sem értettem abból, ami a színpadon folyt. A színészekről sok jót nem mondhatok, bár nem hinném, hogy rosszabbul játszottak volna, mint a vidéki színtársulatok szoktak bárhol a világon. Kolozsvár az első magyar város, amely rendszeres magyar színházzal dicsekedhetik, s így elmondhatja magától, igen sokat tett a magyar nyelv terjesztéséért és pallérozásáért.”