...Dávidnak beérett a bűne. A prófétai szó, mely szerint a kard állandóan fenyegeti házát, beteljesült. És ő türelmesen viseli sorsát, nem átkozza Istent, hanem imádja, nem vonja kérdőre, hanem engedi, hogy Isten vonja kérdőre őt, próbára téve hűségét. Összeomlásában mutatkozik meg igazi nagysága. Ha hasonló esetben mi is így viselkedünk, ha nem akarunk senkin bosszút állni, nem átkozódunk, csupán arra vágyunk, amire Dávid: „Hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért”, akkor egészen bizonyos, hogy végre ráléptünk az életszentség útjára, megszabadulva a jótetteinkben való tetszelgéstől, bűntelenségünk illúziójától és a mások fölötti ítélkezés kísértésétől. Többé már nem védekezünk és nem támadunk, hanem inkább mások hibáit, bűneit mentegetjük, és egyedül Isten irgalmasságára hagyatkozunk.

Ilyenkor valóban átkeltünk Jézussal a túlsó partra, ahonnan nézve korántsem napfényes és ragyogó az életünk, ahol találkozunk sírboltban lakozó, ördögtől megszállott, láncra vert, önző önmagunkkal. Jézusnak azonban van hatalma megszabadítani rabláncainktól, attól, hogy Isten keresésének ürügyén saját dicsőségünket hajszoljuk. Igehirdetésünk, tanúságtételünk ekkor egyértelművé válik és megtelik erővel, hogy olyanokká váljunk, mint a mai nap szentje, Szent Balázs püspök, aki keresztényüldözés idején egy időre egy barlangban húzta meg magát, s a vadállatok megvédték az üldözőktől. Isten szentjei fölött a démonoknak nincs semmi hatalmuk, hanem éppenséggel ők azok, akik a démonokon uralkodnak: saját belső vadállataikat megszelídítve erőt, gyógyulást sugároznak maguk körül.

http://barsitelekmm.blogspot.hu/