Tegnap éjjel írtam már egy ennél sokkal szebbet, mint amit majd most sikerül, de aztán a zindex elnyelte, én meg sírtam egy kicsit, aztán elmentem aludni.

Szóval az van, hogy meghalt Szablyár Péter barátom,és tegnap délután egy órakor eltemették Jósvafőn, a világ egyik legszebb temetőjében. Tíz-tizenöt éve sokat beszéltünk arról, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember ott nyugodhassék. Frocliztam mindig, hogy például katolikusként engem befogadnának-e a reformátusok, mire vonogatta a vállát, hogy ha fizetem az egyházi adót... A fene se gondolta, hogy ő nem egész 66 évesen már ott lesz.

Ismertétek ti is őt, ha nem tudjátok is: a Föld alatti Magyarország az ő alapvetése, akárcsak a Föld alatti Pest és a Föld alatti Buda, meg a Toronymagasan, meg a Fokról fokra. Utóbbiak csupa remek kötet a Mi Budapestünk sorozatból.

De az igazi műve Jósvafő volt, nekem elhihetitek. Kohómérnök lévén a rendszerváltáskor Péter alól kiszaladt a szakmája, mire ő fegyelmezetten előkapta geológusi végzettségét és barlangász szenvedélyét, és lecövekelt az aggteleki karsztnál. Idővel megvette a Szakal-portát Jósvafőn, aztán tájházat csinált belőle, összegyűjtve a falu és a barlang múltját. Majd helytörténeti füzeteket indított, önjelölt oral historianként följegyzett mindent, amit az öregek mondtak. Jelenléte, figyelme, buzgalma folytán falunapok szerveződtek, színjátszókör alakult, ahol ő is énekelt-táncolt a darabokban, ha úgy hozta a sors. És megtörtént a csoda: néhány évre Jósvafő - dacára az állam műemléki ügyetlenkedéseinek - igazi paradicsommá változott. Föllendült a gazdaság, fiatalok telepedtek le, ismét gyerekek születtek a halódó faluban. Pár éve Péter tájháza lett az Év Múzeuma.

Aztán az állam tönkre vágta a nemzeti parkot, a támogató öregek - a "jósvafői hardver", ahogy Péter mondta - meghaltak, őalóla kiszaladt a munka, majd beteg lett. A Tájházi Füzetek utolsó számai már csak digitálisan készültek el, nem volt színjátszókör, sőt az önkormányzatot is kérlelnie kellett, hogy vegye át a tájházat. Nem nagyon akartak ráállni.

A temetőbe egyébként úgy lehet a legkönnyebben felmenni, hogy a Szakal-porta mögött az ember fölkapaszkodik a haranglábhoz, aztán a meredeken uzsgyi - és már ott is áll Apostol Péter tanító feketére mázolt öntöttvas síremlékénél. Ipartörténeti emlék, Péter nyilváníttatta azzá. Ezernyolcszázhatvanvalahányban vitte el szegény tanítót a tüdővész, följegyezték, hogy rémületes hidegben kellett kiásni a sírját.

De onnan a legszebb a kilátás a források és patakok folyton csobogó völgyére - a vizek sosem fagynak itt be, hiszen a barlangból jönnek. Pár éve az öregasszonyok még télvíz idején is a patakban mostak, ki-ki a családja évszázados helyén.

Nem tudom, Szablyár Péter hol nyugszik immár, hisz nem lehettem ott a temetésén, de hogy sosem szaladok föl többet a temetőbe csak úgy, gyönyörködni a kilátásban, az egészen biztos.