Ha már így fordult a beszélgetés, elmesélem nektek, honnan ered a családi mondás, miszerint "Nem röhögtünk ilyen jót a Tercsi néni temetése óta". Remélem, ezt még nem mondtam el...

Tercsi néni nagyapám nővére volt, egy rendkívül előnytelen külsejű vénkisasszony, könyvelő a Polgári Sörben, Kőbányán. Nagyapám egész felnőtt korában kitüntetett nagyrabecsüléssel kezelte, mert orvosi tanulmányai alatt, meg míg cselédkönyves volt, Tercsi néni önzetlenül támogatta. Gyerekkoromból markáns emlékem, hogy az ünnepi nagyasztal mellett minden létező alkalommal - karácsony, húsvét, születésnap, névnap, házassági évforduló, bárakármi - ott ül Tercsi néni, közel az asztalfőhöz, csodálatosan undok, de mindenki őszinte tisztelettel ugrálja körül.

Mikor meghalt - a hetvenes évek végefelé -, épp idehaza volt a nagymamám öccse, a mondén Feri bácsi Ausztráliából. Persze őt is kicipelték a temetésre, nagyanyám pedig a ravatalozóban állva sutyorogta a fülébe, hogy ki kicsoda a harminc éve nem látott kőbányaiak közül. Távoli rokonok, a Polgári Sör még élő alkalmazottai, a templomi kórus tagjai, a sor végén meg - súgta nagyanyám - az ott X. Y., Ferikém, tudod, vele bógniztál a korcsolyapályán a harmincas évek elején.

Feri nézte a sok rozzant, kövér öragasszonyt, majd szilajul nekiindult. A sor végéről fölkapott egy idős hölgyet, magához ölelte, és azt süvöltötte (az ő hallása sem volt már akkoriban tökéletes): Édesem, te semmit se változtál!

Mire nagyanyám, suttogásnak szánt kétségbeesett sikollyal: Feri!!! Nem az!!!

A család pedig a következő percekben a ravatalozó háta mögé vonult, rendezni sorait.