Szóval az ezzel a baj, hogy persze nekem sincs olyan pont, amelyre rá tudnék mutatni, hogy hohó, ott toltam el mindent, vagy hogy ha akkor nem jobbra indulok, hanem balra... Ilyesmiről szó sincs. Minden döntésem logikus volt, vagy nem is volt döntés, hanem egyszerűen adta egyik lépés a másikat. Mégis, ha _a mai eszemmel_ visszagondolok, akkor tudom, mit csinálnék másként. Biztos nem mennék bölcsésznek; biztos megtanulnék annyi nyelvet, amennyit csak tudok, amíg még fog az agyam; lelépnék ebből a szakmából, amíg még van hová, és legfeljebb műkedvelnék, amikor kedvem tartja; és igen, időben észbe kapnék, hogy a férfiaknak két életük van, a nőknek meg csak egy.

Egyáltalán, vigye el az ördög, valószínűleg eleve férfinak állnék. :-)

De mondom, ez nem jelenti azt, hogy most épp az ereimet nyiszatolnám életem sikertelensége fölött busongva, csak úgy elgondolkodtatott Sas Ede sírfelirata. Bereményi Gézával és Cseh Tamással szólva: én a magam részéről a nyolcvanas években voltam a legboldogabb. Nem véletlenül - hiszen akkor még napi tapasztalás volt, hogy az élet hosszú, és bármi megtörténhet benne. :)