Ezt Fejtő Ferenc nyilatkozta. Igazán nehéz őt magyar elfogultsággal vádolni:

"Meséljen nekünk az Osztrák–Magyar Monarchiáról, annak széteséséről, vagy, ahogy Ön nevezi, „szétrombolásáról”. Mit gondol a békeszerződéseknek a régió országaira és Európa történelmére gyakorolt hatásáról? 

Nehéz kérdést tesz fel, mivel, mondjuk így, többes identitású vagyok. Magyar vagyok, de ugyanakkor közép-európainak is érzem magam. Emlékirataimban „az Osztrák–Magyar Birodalom fiaként” határoztam meg magam. Ezt olykor úgy értelmezik, mint a régi szép birodalmi napok iránti nosztalgiát. Ez igaz is. Könyvemnek Rekviem egy néhai birodalomértcímet adtam. És amikor azt mondjuk, rekviem, az azt jelenti, hogy valami miatt gyászt viselünk. Igen, gyászolok, de nem a létezett birodalmat, mert annak nagyon sok fogyatékossága volt, és eltűnésre volt ítélve, hanem azért gyászolok, ami a birodalom felbomlasztásából lett. 

Apám liberális volt. Monarchisták voltunk, de az alkotmányos kormányzás, a konstitucionalizmus, a szabadságjogok és a demokrácia pártján is álltunk. Ne felejtsük el, hogy Ausztriában az általános szavazati jogot már 1907-ben bevezették. Ez egy nyugati típusú birodalom volt, éppen átalakulóban, amikor az első világháború kitört. Ami miatt nosztalgiát érzek, és ami azóta elveszett, az egy óriási tér gazdasági és kulturális egysége. Ami később Lengyelországgá, Csehszlovákiává, Magyarországgá, az Erdéllyel növelt Romániává, Horvátországgá stb. vált, valaha egy ország volt. Útlevél, sőt személyi igazolvány nélkül utazhattunk Krakkóba, Triesztbe. Külön engedély nélkül költözhetett az ember Prágába, Zágrábba vagy Budapestre. 

Ez valamiféle előképe volt annak, ami felé most haladunk az Európai Közösség megteremtésével. A rosszindulatú propaganda, amely az első világháború óta uralta Nyugat-Európát, összemosta az Osztrák–Magyar Monarchiát a cári birodalommal. Úgy beszéltek az Osztrák–Magyar Monarchiáról, mint a népek börtönéről. Pedig nem a népek börtöne volt, hanem a népek családja. Egy család, amelyben egyesek felnőttebbek voltak, mint mások, egyeseknek több joga volt, mint másoknak – kétségtelen. Az osztrákoknak és a magyaroknak több joguk volt, mint a horvátoknak és a szerbeknek, de a horvátok, a szerbek, a románok és a szlovákok olyan autonómiát élveztek, amelyről manapság csak álmodni lehet. Volt saját irodalmuk, kultúrájuk, iskoláik, egyetemeik. A saját családomban még az eredetileg létező magyar nyelv is megszűnt, és olasz vagy horvát unokatestvéreimmel a német volt a közös, nemzetközi nyelvünk. Beszéltem egy kicsit csehül és horvátul is, de mindannyiunk második nyelve a német volt. Így hát a német majdhogynem anyanyelvem. 

Akkor Ön szerint mi igazolja a győzteseket, akik az első világháború után feldarabolták az Osztrák–Magyar Monarchiát? 

Ezt nehéz néhány szóban megmagyarázni. Egy vastag könyvet írtam arról, mik voltak a győztesek – nevezetesen Clémanceau – indítékai arra, hogy a Monarchiát feldarabolják ahelyett, hogy a háború valódi kirobbantóit, azaz a németeket tennék felelőssé."