Ha már filmek. Valamelyik nap adták a Te rongyos életet, mivel nem nézek tévét, valahol a felénél kapcsolódtam be, és tovább is akartam rögtön kattintani, de aztán ott ragadtam. Egyszerűen muszáj volt végignéznem. Másnap jött egy kollégám, jó húsz évvel idősebb nálam, és elkezdte magyarázni, hogy nahát, ez a film, a nyolcvanas évek közepén milyen nagyszerűnek tűnt, most meg unalmas volt és lassú. Felkaptam a fejem, mert én meg pont akkor - tizen-húsz évesen - láttam érdektelennek, ellenben most odaszögezett a tévé elé a felismerés, hogy basszus, ez egyszerűen arról szól, hgy élni még mindig jobb, mint nem élni. Furcsa volt. Kábé olyan élmény, mint amikor tizedszer (vagy huszadszor? a fene tudja) néztem meg a Sörgyári capricciót, és egyszer csak egészen más filmnek láttam. Nem nosztalgikusnak, meg ironikusan édesnek, hanem fájdalmasan, húsbavágóan szorongónak, hogy te jó ég, múlik az idő, múlik az élet, érezzünk, tapintsunk, ízleljünk, lássunk, halljunk amíg még lehet, amennyire csak lehet. Kíváncsi vagyok, hány ilyen megdöbbenés érne még, ha néznék tévét vagy járnék moziba. :)